Eltelt már egy kis idő a péntek óta, de ez mit sem akadályoz, hogy egy-két szót ejtsünk róla, különösen az estéről. Napközben a szokásosnak mondható keresgélés-küldözgetés futott végig, otthon voltam kora estig. Kenyeret gyúrtam, már a másodikat, ez már biztos finomabb lesz, mint az első.

Az este aztán a világ másik felén, Ballerupban kezdődött Gyöngyi iskolájában, az „év partija” zajlott, ami eleinte halk teadélutánra emlékeztetett, ahol amúgy is nyugtató hatású teákat szürcsölnek a fiatalok. Aztán egyszer csak-csak megindult a táncosok hada, aki leginkább az egyik francia lányból állt. Végül három mozdulatot még én is tettem vele, de azért a lelkesedés nem tombolt. Még bőven záróra és az este nagyobb fokú kibontakozása előtt távoztunk, hogy találkozzunk Csabikénkkel, akit meglehetős jó hangulatban találtunk; kis kitérővel nála, majd egy érdekes helyen folytattuk a péntek estét. Egyrészt a bátyja ott pultos, de ez a kisebb érdekesség. Ha nem is a bőrünkön, de legalábbis testközelből volt módunk megfigyelni a másik érdekességet, a koppenhágai híres-hírhedt szabad szerelem különböző virágzó formáit: lány-lány kombináció, bácsiból lett nénik és valódi nénik és valódi bácsik a 30-40-es korosztályból, és így tovább. Mérhetetlenül toleráns vagyok, például eszem ágában sem volt piszkálni őket, de mindenesetre a szemem nem szokta még meg őket, ilyet otthon nemigen látni. Az éjszakai busz itt is épp oly élettel és szagokkal teli, mint otthon, ez meg is forgatta rendesen Gyöngyi gyomrát, de azért ha forgó gyomorral is, hazatértünk csak-csak az első éjszakai programunkról.

A szombat a péntek zajosságához hűen elég csöndesen telt. A csönd oka volt például, hogy a kései reggeli után én a meggyúrt kenyeret sütöttem, közben a reggeli álláshirdetéseket futottam át, Gy. pedig az éjszakára még rátöltött egy csík alvás még.

Délutánra jutott egy séta a környéken, nagyon barátságos kertváros öleli körül a főutcát, ahol lakunk. Képek nem lettek, pedig volt egy kívülszép templom, belülre nem tudtunk benézni sajnos. Még egy gyümölcsvásárlást is végrehajtottunk, persze nagyon sikeres volt, mert újólag már a csirkecomb és a zöldborsó is gyümölcsnek számít, mélyhűtve, a tejföl anélkül is. Főzés, evés, jelentkezések, és nyakunkon az este.

Az 5. számú bejegyzésben említett menjek/ne menjek dilemma megoldása egy repülőjegy lett, vasárnap hajnali 8-ra. Így az este enyhe orrlógatással telt, meg persze egy kis izgatottsággal: meg akarom kapni azt az ösztöndíjat? Mit kérdeznek még, mikor szinte mindent beadtunk papíron, három példányban? Az este hangulata mindkettőnk szerint erősen idézte a 2009 őszét és telét végigkísérő kapuban búcsúzkodós órákat, pedig most csak pár napról van szó, ami tényleg nem a világvége. Összenőttünk, az egyszer biztos.

Vasárnap hősiesen ugrottunk ki mindketten az ágyból, megacéloztam a lelkünket egy villásreggelivel (Gyöngyinek a visszaalváshoz, nekem a repüléshez). 20 perc alatt a reptéren voltam, nyomtattam magamnak beszállókártyát, a biztonsági ellenőrzésen is átsuhantam. Közel egy órát szemeztem az üvegen át a gépünkkel, aztán beszállítás, felszállítás, repkedés, és leszállítás. Sajnos nem ablaknál ültem.

A nap további része az ötórai kelésnek köszönhetően nyitott szemmel alvó állapotban történt, és a testem pedig azt színlelte, hogy a jet-lag tört ki rajtam, pedig nem váltottam időzónát, mégis furcsa volt az érkezés. Talán azért, mert az odaút két nap volt, a visszaút két óra sem. Soha nem repültem még közvetlenül Dánia-Mo. távot, csak akár két napra osztva, vagy legalábbis átszállással, hosszabban.

De az is lehet, az történt, mint az indiánokkal, mikor kiépítették a síneket náluk, és vonatra szálltak a rézbőrűek. A vonatozás után a síneken ültek még egy darabig, és megvárták, míg a lelkük is odaért.