Ez egy sok darabban, hosszú idő alatt írt bejegyzés, így a relatív időmeghatározások, és persze hol itt, hol ott az alany-állítmányok sincsenek a helyén, de átírni az egészet már nem volt lendületem, inkább jelenjen meg végre, hisz' annyi az új mesélnivaló már azóta!
A múlt hét nem is kezdődhetett volna jobban. Húsvéthétfőn ugyan nem minden a terveim szerint alakult, mivel az eltervezett koreográfia szerint nekem kellett volna frissen és fitten kiugranom az ágyból a locsolóért, de ehhez képest mire álmosan kezdtem pislogni (v.ö. legalább kinyílt a szemem végre) addigra Gyöngyi már a reggeli körül sürgölődött. Azért sikerült megfelelő módon meglocsolni, így elvárható, hogy jövő tavaszig a hervadás semmiféle jelét ne mutassa. Mivel a dán hagyományokról nem vagyunk olyan tájékozottak, így fogtuk magunkat, és nagy HÉVvel elvonatoztunk Frederikssundba, a Roskilde Fjord partjára. Itt először viking-lakásokat láttunk, amik leginkább félig földbe süllyesztett, alig pár négyzetméteres nádtetős kunyhók voltak. Mivel biciklit is vittünk, szikrázó napsütésben aztán átgurultunk a fjord túloldalán pár kilométerre fekvő Jægerspris kastélyához, ahol felkészületlenül ért minket a hír, hogy a gyermekotthon múzeum mégis nyitva tart a hétfő ellenére – így aztán mivel nem volt tervben, nem is mentünk be. Inkább a kisebb ellenállás útját választva beálltunk a hosszabban kígyózó sorba, amely az egymástól 30 méterre lévő két fagyiárus előtt állt. Nem is bántuk meg ezt, mivel a szemünk láttára frissen készült édes tölcsérbe töltötték az óriás-gombócokat óriás-áron. Igen ám, de ott a két gombóc az otthoni négynek felelt meg, s a tetejébe alapáron kenték a tejszínhabos gombócot és egy csöpp folyékony eperízt. Finom volt, és nekem ez adta meg a náthának az utolsó kegyelemdöfést, Gyöngyi torokfájása is elkopott utána a napokban.
Tovább bicikliztünk, leginkább az orrunk után, de fél szemmel már a megfelelő piknik-helyet keresgélve, mert az éhség már kopogtatni kezdett a szemünk környékén. „Természetesen” az egyik, tengerbe hosszan benyúló stéget találtuk erre megfelelő helyszínnek, és boldogan falatoztunk egyet, aztán utána nem sokkal ki is húzódtunk a partra az egyik padra, mivel ott a szél kevésbé lobogtatta a hajunkat. Közben láttunk tengeri kajakosokat, és megbeszéltük a délutáni napsütésben a világ állását; aztán hat óra körül visszaindultunk a vonathoz, szerencsére 1 percet kellett csak várni, és már indult is.


A húsvéti nyuszi idén meglepő módon egy fél-roncs biciklit hozott, amelyet jó nyuszihoz méltóan elrejtett itt a ház tágan vett környezetében. Bár kicsit félreértette az ügyet, mert inkább a hévmegálló melletti bokrokba bedöntötte a járgányt, és hát nagyon hamar odatehette, mivel a lánc és egy pár alkatrész csupa rozsda volt, és ha tudta, hogy nekem szánja, akkor elegánsabb lett volna a lábtörlő alá becsúsztatnia a kulcsot meg egy rejtjelezett térképet. Ehelyett ott hagyta lezáratlanul, kitéve a veszélynek, hogy valami ó- vagy újdán azt hiszi, hogy neki készítette oda a nyuszi; nem beszélve azokról az újdánokról, akik azt sem tudják, mi ez az egész hagyomány.
Kedden aztán munka után gyors diagnosztikát végeztem: a nyilvánvaló első defekt mellett egy első tengely- és csapágycsere is felkerült a listára. Szerdán aztán alkatrészt vadásztam munkából hazafelé, innen adódott a cím. A hét bicikliüzletben, amiben jártam aznap, ötben újdán volt a teljes személyzet, főnöktől a kétkezi szerelőig. Tegyük hozzá, ezek mind a munka-otthon útvonalon fekszenek, semmilyen kitérőt nem jelentettek, és másnap vettem észre, hogy kihagytam legalább két boltot.
Sehol nem kaptam első tengelyt, és a többség meglepetten nézett, hogy én ilyet akarok. A meglepetés akkora volt, hogy összesen két helyen ajánlották fel, hogy rendelnek/hoznak nekem másnapra, az egyik helyen az ára miatt visszautasítottam. A másik hely pedig előlépett kedvenc bicikliboltommá, ahol a tulajdonossal nagyon szépen kevert angolt és dánt beszélünk: ő angolul magyaráz, néhány dán töltelékszóval, én angolul magyarázok, és az alkatrészek nevét dánul is beleszövöm. A sztereotípiából kiindulva, mi szerint a fogak száma általában egyenesen arányos a műveltség és intelligencia előrehaladottságával (ámbár akinek sok szép foga van, nem feltétlenül okos), a bácsinak nem kellene egy mukkot sem tudnia, ennek ellenére remekül elkommunikálunk. Másnapra hozta is a tengelyt, és minden mást is kaptam nála, ami kellett. Hevesen össze is raktam a kereket, csapágyhézagot is állítottam csütörtökön még. Aztán pénteken a munka után, mivel sokáig és magányosan voltam, nekiláttam a centírozásnak, aminek nem lett jó vége. A küllők ugyanis szintén rozsdásak helyenként, és az egyik el is tört az állítgatás közben. Bánatomban alá is gyújtottam a kis egyszeri grillezőnek, és itt a kis kilépőteraszunkon megsütöttem a vacsorát. Ilyen még máskor is lesz, nagyon jó volt!
Míg szombaton Gyöngyi szorgos munkával töltötte a napot, és elmentem a közeli nagy autós-motoros-biciklisboltba, de nem adtak megfelelő hosszúságú küllőt, így a szerelés szünetre kényszerült. A szombat egyébként is nagyon félresikerült egy nap lett: a tejszínt, amit habbá akartam verni, vajjá vertem, a kísérleti csicseriborsó-falafel rettenetes állagú és száraz lett, persze utólag könnyű okosnak lennem, mit rontottam el benne. Amit ki lehet önteni, lecsöpögtetni, azt mindet sikerült aznap.
Éljen május elseje, mondták azt régen, és mi is éltettük annyira, hogy a hónap első vasárnapja volt, amikor is ingyenes a teljes hév-hálózat, és még Gyöngyi sem kellett, hogy dolgozzon. Így kinéztük az egyik legmesszebbi végállomást, ahol még nem jártunk, de érdemes lehet, és nekivágtunk: egy óra tiszta menetidő alatt Køge város vasútállomásán voltunk. Az idő szép volt, pár utcát beljebb sétálva a hangulat is emelkedett: először a főtéren találtunk egy bájos ifjú zenekart. Tovább, a városi parkban valamelyik párt majálisán szalonzenekart találtunk, aztán tovább kóboroltunk az óriásinak nem mondható belvárosban, visszatalálva a főtérre. Jól mulattunk a Beatles-imitátorok koncertjén is, kellemes minőségben adtak elő nagy zenéket. A kellemes aláfestés mellett megettük a szendvicsünket, aztán a (visszatérő módon) kedvenc úticélunkat, a tengert kerestük fel. Már a strandra érkezés is kalandosnak bizonyult, mivel több helyen nem tudtuk keresztezni az autóutat holmi tiltó táblák miatt, aztán végül megtaláltuk a gyalog- és kerékpárhidat, így végül a Køge Bugt megtekintése elé nem hárult akadály. A megtekintés rögtön meteorológiai felfedezéssel is társult: igen csúnya fekete felhők tornyosultak az öböl felett. A szél irányát eltájoltuk, így a békés tengerparti eszmecserénket az első esőcseppek zavarták meg, hogy aztán hamarosan feszített tempóban tekerjünk vissza a vasútállomásra. Kicsit megáztunk odáig, de szerencsére nem fáztunk meg sem itt, sem pedig a hévtől hazáig, amikor is bőrig áztunk. Jó nap volt!