Ölbe tett kézzel ülni sajnos megint nem sikerült. Még ha sok izgalmas nem is történt, azért egy-két mondatot érdemes írni az elmúlt két hétről is, csak a „történelmi hűség” kedvéért, ide-oda csapongva, nem ígérve sok összefüggést.
Láttam például 4 lakást. Az egyik rögtön kiesett, a másik iszonyatos barbárságokat tartalmazott, és az ablak előtt szállnak el legalább fél évig még a repülőgépek kb. 50-100 méter magasságban (ilyen egy igazi városi reptér). A barbárságok közé tartozik a megfúrt fehér színű fali csempe – szürke színű cementtel befoltozva, valamint a fürdőkád szappantartója, amely tulajdonképpen egy dagadtra formált, falból kiálló csempe volt, mielőtt letörött volna, majd a csonkot flexszel a többi csempe szintjére simították. A lakás dupla ablakokkal szerelt – kivéve a fürdőszobát, mert ott amúgy is mindig nagykabátban lehet és érdemes tartózkodni. De kétszobás, olcsó, és azóta valószínűleg valaki ki is vette.
A harmadik, az tulajdonképpen kellene, és van is rá esély. Nem olyannyira olcsó (Koppenhága után ugyanakkor mi nem az?), cserébe a repülőgépek nem közvetlenül a nappali ablakában repülnek – mert ott az S-Bahn, vagyis a helyi HÉV miatt nincs már nekik hely. Ennek a lakásnak ez az egyetlen hátulütője: a nappali tagadhatatlanul a sínekre néz. Ezen felül… Szép konyha, fürdőszoba, kis erkély, magasföldszint, Keletre néző nappaliablakok, Nyugatra néző hálószobaablak. Mini-hálószoba, de egy nagy ágy kényelmesen befér, és a vonat hangja sem volt tolakodó, igaz, délben. Mások is laknak mind vonat, mind repülőtér közelében. Cserébe az egyetem épületéig, ahol 4 napból 3-at töltök, 12 perc volt biciklivel. És ugye a hév a ház előtt áll meg, az is elvisz ennyi idő alatt.
A negyedik szintén bíztató, belváros északnyugati részén, csendes utcában második emeleti lakás. Frissen festve, tetőtől… Díszlécig. A padlóhoz ugyanis nem nyúltak, a konyhában a nyers beton, a szobában a legrettenetesebb vöröses linóleum, de mivel a következő bérlő úgyis kicseréli majd kedve szerint, így már a festéskor le sem terítették, ezért festékfoltos az egész. Köszönöm, padlócserét nem kérek!
Az egyetem sok időmet elviszi. A múlt hétfőt például teljesen, 10-től 6-ig ott tartózkodtam, közben a településtervezőkkel tartottunk egy rövid prezentációt. A tárgy címe moderáció és prezentáció, egy településmérnök tartja, és gyakorlatilag arról okít minket, hogy mérnökként hogyan próbáljuk a megrendelőnk és a keményvonalas ellenállók közötti feloldhatatlan ellentéteket valamilyen formában kezelni, moderálni. A keddi napokon alhatok kicsit hosszabban, de cserébe a szerda nem először nyúlik reggel 8-tól este 7-ig tartó egybefüggő programmá, először egy négyórás előadással, utána ebédszünet, konzultáció, aztán még egy „rugalmas időkeretű” előadás. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy oktatónk a berlini metró igazgatója, negyed 5-kor elkezd beszélni, és szakmailag nagyon is hasznosítható módon mesél, mesél, mesél, és akkor egyszer csak fél órával túllógtunk már az időkereten, de még egy kicsit erről beszélne meg arról. Cserébe érdekes programokat is szervez nekünk: voltam múlt szombaton a metró képzőközpontjában, ahol a tűzoltókkal közös mentési gyakorlatokat tartják. Sajnos az elméletben lángoló gyakorlómetrót ezúttal gyakorló tűzoltók hiányában nem árasztották el műfüsttel. Ennél izgalmasabb volt ezért most hétfőn az Alexanderplatz környéki metróalagútban való barangolás, ahol megnézhettük a kis- és nagyprofilú metrók összekötő alagútját, egy irányváltó végállomást, a berlini fal alatt húzódó őrposztot, bunkert, és átsétáltunk a Spree, Berlin folyója alatt is. Persze a dolog pikantériáját az adta, hogy ahol mi sétáltunk, ott menetrend szerint nem közlekedik semmi, de kapcsolódnak az alagutak végeihez vonalak, ahol az esti csúcsban 3-5 percenként megy a metró. Volt is kétszer egy-egy pillanat, hogy megjelent a fény az alagút végén – majd azzal a lendülettel el is kanyarodott másfelé, de épp elég volt arra, hogy többünkben megálljon a levegő.
Múlt csütörtökön kétheti visszavonulás után megint adtunk a szórakozásnak: a lengyelek hívtak, hogy üljünk össze kicsit, amiből persze aztán nagyobb lett, mert éjfél után nem sokkal az utolsó hévvel hazajönni még korán lett volna, aztán meg mire hazaindultam, az idő lett korán. Azért utána pénteken sem voltam tétlen, végre adminisztrációs ügyeimet is kicsit sínre tettem, remélhetőleg ebből kifolyólag lesz hamarost adókártyám, lakcímem, bankszámlám…
Voltam felderíteni az úttervező tárgyunk helyszínét is. A város délkeleti részén, egyszerűbb szecessziós (Jugendstil, helyi módra) házsor és a Treptower Park közé kell egy 4-6 sávos városi autópályaszerűséget bezsúfolni.

Nem lennék a lakók helyében, bár egy másik helyen szívesen laknék egy ilyen társasházban… Találkoztunk is a tervezőcsapattal, az első benyomásom elég gyanakvó, hogy nem sok bitument szagolt a többi versenyző (ahogy én sem), ámbár helyszínrajzot és földhivatali térképet sem sokat láttak még, és ez nem túl jó jel.
De félre a borúval, ha már eddig itt szikrázó napsütéses 5-10 fok meleg napok voltak! S itt az ideje örülni annak is, hogy holnap végre gépen szállok fölébe e tájnak, és Északnak veszem az irányt, mintegy 48 órára…