…és aztán visszatranszportált minket a repülőgép Koppenhágába július 21-én. Kicsit nehéz szívvel, mert a családi „sikersorozatunk” mindkét nagyszülőmet az egészségügy karmai közt találta indulásunk napjaiban. És ez még nem minden sajnos. Így az eredeti terv módosult, és az egy nappal utánunk érkezni tervezett szüleim csak késve, vasárnap futottak be. Addig sem henyéltünk sokat, épp csak pár lélegzetvételnyit csütörtökön. Pénteken Gyöngyi olasz csoporttársánál rizottóra voltunk hivatalosak, meg persze pár jó szóra is, így még két olasszal kiegészülve hatan nagyon kellemes estét töltöttünk együtt. Talán most először úgy volt programunk a városban, hogy előtte és utána is jól esett az a tizenpár kilométer előtte és utána is mindkettőnknek, a dán nyár balzsamos éjszakáját végre megtapasztaltuk. Persze csak szolidan, mert Gyöngyi dolgozott szombaton, így nekem a magány jutott, meg a kísérleti málnás sütemény legyártása napközben. A kísérlet során élőállat és ember sem egészségügyileg, sem méltóságában nem sérült, az eredményről jobb lesz megfeledkezni. Nem úgy alakult, ahogy terveztem, és bár elvittük a születésnapos Lubovhoz, de a kis létszámra és a félresikerültségre tekintettel csak az asztal szélére mertük kitenni. A születésnap is meglehetősen csöndesre sikerült, hosszasan három vendégből kettőt mi adtunk, és még az otthonlét fáradalmai látszottak rajtunk ¬ ez nagyban meghatározza a társalkodási készségeinket. Persze vasárnap megint a magány várt, bánatomban takaríthattam legalább.
Aztán éjszaka megérkezett a vendégjárásunk második csoportja, jó későn sajnos, így csak alvás lett az estéből, már akinek, mert meglehetősen elszoktam már (Gyöngyi pedig hozzá sem szokott) a szülői hangorkánhoz, ami leginkább a benzinmotoros láncfűrészhez fogható. Másnap várt a munkában az összeállt homoktömbök szétzúzása a mozsárral, meglehetősen unalmas egy dolog, szinte meditatív.

A hősies munkamenet után szert tettünk néhány füldugóra, meg kesztyűkre, és a vacsora után viszonylag hamar eldőltünk. A munkavédelmi füldugók persze használaton maradtak, de kedden mégis frissen ébredtünk, és reggeli után Kværndrup falu szomszédságában az Egeskov-kastélyt vettük célba. Ez a szomszédos Fyn szigeten tartózkodik, így először kereszteztük a Nagy-Bælt-hidat (egyébként a világ második leghosszabb függőhídja), aztán a dombokon át érkeztünk erre a varázshelyre.
Tizenegytől hatig itt kóboroltunk, a kastély csak töredéke a látnivalóknak, mert a birtok számtalan díszkertet, illatkertet, sövénylabirintust, veteránautó-kiállítást, Falck-kiállítást (mentő-tűzoltó-autómentő szervezet), kovácsműhelyt, tree-top-walkingot (fák között kifeszített függőhíd-ösvényt) is magában foglal.
Az élményekkel telve tulajdonképpen már csak Andersen szülőházát megnézni indultunk Odensébe. Hamar oda is találtunk, mint kiderült, gyermekkori lakóházához. A késő délutáni fényekben elballagtunk a főtérre, ahol a kirakodóvásáron boldogan néztük az osztrák standot, hallgattuk az ízes beszédet. Aztán egyszer csak két ismerősre lettem figyelmes: Xavier és Silviu állt velünk szemben, őket 2009-ből ismerem még Horsensből. Utoljára Xavierrel március elején váltottunk e-mailt, akkor még Új-Zélandon volt gyakornok, és nem sejtettem, hogy Európában van már. A nagy örömre gyorsan sétára indítottam a család egy részét, mi pedig gyorsan beültünk egy napos helyre megbeszélni a világ dolgait. Persze ez viszonylag rövid ideig tarthatott, hiszen még egy közel kétórás hazaút is várt ránk.