"Thank you for the inspiration / Thank you for the smiles / All the unconditional love / That carried me for miles / It carried me for miles"

Eltelt a 3 hét, ami az őszi két koppenhágai látogatásom közé ékelődött, így múlt pénteken este megint elrepültem Kastrupra. Ezúttal Svédország felől visszakanyarodva repültünk be Dániába, így megcsodálhattam az esti lámpafényes Øresundot a híddal együtt. Gyöngyihez látogatóba érkezni jó, ezt gondolom, mondani sem kellene, de azért jobb, ha leszögezzük. Ezúttal a tárt karok mellé még mandulás süteménnyel is várt. A program eleinte hasonlított a három héttel ezelőttihez, szombaton dolgozott, én az egyetemi dolgokkal okosodtam, majd a főpályaudvaron találkoztunk. Bevetettük magunkat a sétálóutca forgatagába, rengetegen voltak. Több karácsonyi vásár mellett elhaladtunk, végigsétálva a főpályaudvar-Nyhavn útvonalat le-letérve, majd visszatértünk az egyik vásáros bódéhoz, hogy kihűlőfélben lévő tagjainkat Glöggel melegítsük fel, természetesen belsőleg. Ez sikerült is, aztán lassan hazafelé vettük az irányt. A hirtelen jött lelkesedésből otthon is főztünk egy glöggöt, meg vacsorát is, megérezve a téli hangulatot. Hamar álomba merültünk, szükségünk is volt a nagy alvásra megint. Így aztán a kényelmes és bőséges reggelit dél után fejeztük be, aztán a Sophienholm kastély felé vettük az irány, a közeli tavak partján. Persze meglepetés itt is adódott, Gyöngyi kiszúrta a sétálók között az én egykori, neki pedig még aktuális dántanárát, Sissét, így volt módom pár mondatot kibökni dánul, még akkor is, ha most a dán legalább olyan nehezen ment, mint a német két hónappal ezelőtt (persze nem ugyanazon a szinten).
A tópart és a kastélypark is nagyon szép volt, csak a tó körüli út volt kissé kalandos illetőleg sáros. Ettől még élveztük a sétát, és a levegőzést, nagyon jó volt. Pont sötétedés előtt még a boltba is eljutottunk egy kis sajtért, aztán még indulás előtt rám tört az orrlógatás egy kicsit, bár már a karácsonyi szünetig nincs két egész hét hátra… :)

Szó szerint munkás napok is vannak bizony mögöttem. Az egyetemi dolgoknak is haladni kell, utat tervezni, prezentációkat hegeszteni, jegyzeteket és külső anyagokat is kell bőven, unatkozni épp nem tudok. De nem is erről akartam most mesélni, hanem a közelmúltban jelentkeztem két állásra is, és mindkettőnél volt szerencsém elbeszélgetni is személyesen. Az első az egy nagyon hamvas kezdeményezés volt, a részükről mindenképpen. Két, nagyjából velem egyidős ifjú hölgy interjúztatott, egy ázsiai és egy szerb, utóbbi PhD hallgató volt, ezek mellett pedig nagyra nőtt önbecsüléssel bírt, hogy az ő projektjük milyen jó. Diákot kerestek, nagyon próbáltak komolynak látszani, de utólag nézve nem tudok mást mondani, mint hogy léhűtők voltak, persze az idő még megcáfolhat engem. Egy európai klímaváltozást kutató-innovációs központ támogatását nyerték el három hónapra, amiből egy már elment. A maradék kettő alatt kellett volna egy fantasztikus üzleti tervvel előállni egy villanyautó-kölcsönzős berlini vállalkozáshoz nagyjából úgy, hogy a berlini tömegközlekedés, ugyan nem adja az autó kényelmét, de relatíve gyors, hatékony, és helyi viszonyok között értelmes áron is van talán. Valahogy furcsa volt, hogy az ő óóóriási ötletük ellenére engem arról kérdeztek, hogy nekem milyen ötletem van a villanyautózás népszerűsítésére. Mi vagyok én, marketingszakember?! De azért ugye értek a logisztikához is, meg a programozáshoz is kellene! Többszöri próbálkozásra nem derült ki, hogy kiforrott elképzelésük lenne az én feladatomról, annak méretéről; annyit tudtak csak mondani „hát, mi sem dolgozunk ezen heti 15-20 óránál többet, tőled sem várjuk”. Persze fizetni heti max. 10 órát akartak… Mindenesetre én rábólintottam, kell a munka, ők pedig mondták, hogy később keresnek, amit hamar be is váltottak, mondták, hogy nem én vagyok a befutó. Kicsit szomorkodtam csak, de vigyázó tekintetem az egy héttel későbbi, hétfői interjúra vetettem. Az egyetemen, az úttervező tanszéken kerestek diákmunkást, ahol a legtöbb tárgyam (3 á 6 kredit) van. Az interjú itt némileg gördülékenyebbnek tűnt, jól megfogalmazott feladattal, munkaidővel és fizetéssel, ami nekem is az ínyemre volt. Kérdeztek a Bachelor-diplomaírásról, az otthoni munkámról, jegyzeteltek, aztán majd értesítenek. Ezt hamar meg is tették, még aznap este várt a villanyposta, hogy engem választottak, napokon belül indul az adminisztráció. Van munkám, január elsejétől, félmunkaidőben, szakmában! Ahogy már az ókori görög tűzoltók is mondták: jó a tűz közelében lenni, főleg, míg nincs tűzriadó!

Visszazökkenve a hétköznapokba, megint csak nem volt módom tétlenül ülni. Lakáskeresés és –nézegetés, egyetem, és hát a mindennapok házi apróságok teljesen elvitték az időmet. Aztán csütörtök délután megérkezett Józsi és BaiYue. Kissé náthásak voltak, kint a szitáló ködös eső pedig nem csábított semmi jóra, így aztán inkább házigazdánk (Jutta) ebcsoráját ettük, aztán kezdetét vette a több napos múlt- és családfakutató szeánsz. Hiszen Jutta férje szegről-végről rokon. Csak ha hirtelen kell mondani, akkor azért ez nem megy olyan könnyen. Utána még egy bevásárlás és egy időpontkérés is a műsoron volt, mivel a két ünnep között síelésről álmodozunk, ehhez pedig nekem sínes sport-térdvédő kell, komoly, nem holmi fásli. Este 10 után, miután visszatért Jutta, persze tovább folytatódott a családi história boncolgatása, amit tulajdonképpen nagy kíváncsisággal és élvezettel tettünk szerintem mindannyian. Részletekbe nem bonyolódva, megdöbbentő, amikor a számunkra korábban teljesen ismeretlen családfát látjuk az 1780-as évekig visszavezetve. Érettségi bizonyítványokat a 19. század közepéről, fényképeket felmenőink sírjairól. Persze, ettől a tudástól nem lesz hirtelen más a világ, nem mondható közvetlenül hasznosnak, de mindenesetre jó érzés tudni ezt-azt a famíliáról. Biztos, hogyha egy kis időnk lesz, kijár egy zarándoklat a felmenőknek a temetőben…
Pénteken a hosszúra nyúlt reggeli után én lakást nézni indultam, szép is volt, csak épp a bérléshez kellő dokumentumok nem voltak még a fasorban sem, így aztán a kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott. Délután az egyetemi dolgokkal foglalkoztattam magamat, aztán megint Juttával vacsoráztunk. Másnap szinte hamar a városba mentünk, bármennyire is nem volt csalogató az idő. A kínai boltban kezdtünk, ahol egyrészről kapható mindenféle keleti csodaherkentyű, meg pár itt is ismert finomság, főleg a halas pultban; viszont felár nélkül kapható volt az allergia is, mert percek után összefutott… na, nem a nyál a számban. Valószínűleg a sok rizs és egzotikus fűszer, szállítási por és pollen csodás elegye kicsapta az orromban a biztosítékot. A Reichstag kupolájába már csak időpontfoglalással lehet bejutni, volt is délután háromra időpontunk szombaton. Repülőtérihez hasonló biztonsági ellenőrzés, folyamatos kíséret, zsilipeléses beléptetés mellett sikerült be is jutnunk. Először a tetőteraszról néztük meg a BER, vagyis a jövő júniusban nyitó, összes berlini repteret kiváltó Willy Brandt (?) ellen tüntetőket, akik éjjeli repülési tilalmat követeltek. Aztán az okos fülhallgatós vezetéssel fel, majd lejöttünk a kupolából, és a múzeumok felé vettük az irányt. A bejáratnál derült ki, hogy nekem még külön jegypénztárba kellene a jegyemért zarándokolni, így lemondtam a kultúráról, így is kellő dolgom volt még otthon, a múzeum meg már csak bő egy órát lett volna nyitva, nem sok értelme ilyenkor befizetni a viszonylag drága belépőre.
A vendégeskedés megkoronázásaként Jutta igencsak kitett magáért a szombat esti vacsorával. Talán részéről nem volt ennyire tudatos a dolog, de az ízletes hagyományos marhahúsleves, majd utána a túrógombóc prézlivel és szilvakompóttal a hasunkat bizony hatékonyan hazarepítette. Meg is emlegettük, akár szerették, akár nem, együtt élt a kuruc és labanc a konyhában is, nem kevés ideig, így aztán a rokon vonások is felismerhetőek az étkekben.
Vasárnap Cottbusba vezetett az utunk Gudrun és Wolfgang meglátogatására. Nagy örömmel vártak minket, én is szívesen láttam őket, mivel 2005 óta nem találkoztunk, és, bár előzőleg sem sűrűn, de azért viszonylag rendszeresen és örömmel tettük egészen pólyás korom óta. Együtt ebédeltünk, kicsit körbeautóztuk a városkájukat, hogy büszkén bemutathassák a legújabb könyvtárépületüket és hasonlókat. Józsiéktól aztán búcsút véve, én még maradtam a délutáni kávéra, aztán én is visszatértem másfél óra vonatozással Berlinbe.

Ez a bejegyzés több darabban készült, ezért előfordulhat, hogy némi gondolatmenetbeli ugrásokat tartalmaz.
Tulajdonképpen csak a szokásos történt. Kicsit több a dolog, amikor kevés az időm, amikor pedig épp viszonylag sok időm akad, akkor nem éppen sikerül nagyon hatékonyan felhasználni azt. Valahogy ez adta az elmúlt hetek ritmusát. Persze ilyenkor mindig az alvás veszít, de aludni ráérünk majd, ha nyugdíjasok leszünk, állítólag.
Már három hete, hogy voltam Koppenhágában. Péntek este repültem oda Schönefeldről, és vasárnap este vissza. Nagyon furcsa, hogy mennyire természetes volt visszamenni. A címben felállított rangsor egyelőre nagyon jól illik a Bp-Cph-Berlin háromszögre – és én lepődtem meg a legjobban. Kiszálltam a repülőből az új CPH Go terminálon (F betűjelzés, mert a főbejárattól fene messze van), át a metróba, majd a város közepén a hévre. Mire a héven ültem, elfogott az érzés: végre hazajöttem. Sötét volt már, de azért egy-egy piros téglás házat, buta hernyó formájú vonatot, az óriáskomp- és hajóállomást, a kertvárost látva mind-mind meglepően ismerős és otthonos volt. Pedig már Gyöngyin kívül igazán semmi keresnivalóm nincs ott! De őt sem kellett sokat keresnem, a hévhez kijött elém. Volt is nagy öröm rögtön, persze csak óvatosan, hiszen másnap dolgoznia kellett menni – azért kerítettünk időt, hogy megkóstoljuk alaposan a hazai mákból csokis tortát, amivel várt (finom is volt).
Másnap hősiesen felkeltem Gyöngyivel, hogy együtt reggelizzünk, aztán ő el, én pedig hozzáláttam az egyetemi dolgaimhoz. Telt-múlt az idő, aztán végre-valahára szólt, hogy találkozzunk, mégpedig a tengerparton! Míg mi kabátban élveztük a délutáni napsütést, addig az erősebbek anyaszült meztelenül, lévén, hogy a parttól pár méterre szauna volt. Ki kell térnem még a biciklizésre is megint: Koppenhágában el vannak kényeztetve a kétkerekűek. Berlinben ugyanazt az útfelületet, útminőséget, közlekedésbiztonságot és könnyű használhatóságot sajnos nem kapom meg. Vasárnap jól körbesétáltuk a Lyngby-tavat, főztünk, üldögéltünk, megbeszélve a világ dolgait. Aztán idővel el kellett indulnom a repülőtérre, nem volt mese.

Ölbe tett kézzel ülni sajnos megint nem sikerült. Még ha sok izgalmas nem is történt, azért egy-két mondatot érdemes írni az elmúlt két hétről is, csak a „történelmi hűség” kedvéért, ide-oda csapongva, nem ígérve sok összefüggést.
Láttam például 4 lakást. Az egyik rögtön kiesett, a másik iszonyatos barbárságokat tartalmazott, és az ablak előtt szállnak el legalább fél évig még a repülőgépek kb. 50-100 méter magasságban (ilyen egy igazi városi reptér). A barbárságok közé tartozik a megfúrt fehér színű fali csempe – szürke színű cementtel befoltozva, valamint a fürdőkád szappantartója, amely tulajdonképpen egy dagadtra formált, falból kiálló csempe volt, mielőtt letörött volna, majd a csonkot flexszel a többi csempe szintjére simították. A lakás dupla ablakokkal szerelt – kivéve a fürdőszobát, mert ott amúgy is mindig nagykabátban lehet és érdemes tartózkodni. De kétszobás, olcsó, és azóta valószínűleg valaki ki is vette.
A harmadik, az tulajdonképpen kellene, és van is rá esély. Nem olyannyira olcsó (Koppenhága után ugyanakkor mi nem az?), cserébe a repülőgépek nem közvetlenül a nappali ablakában repülnek – mert ott az S-Bahn, vagyis a helyi HÉV miatt nincs már nekik hely. Ennek a lakásnak ez az egyetlen hátulütője: a nappali tagadhatatlanul a sínekre néz. Ezen felül… Szép konyha, fürdőszoba, kis erkély, magasföldszint, Keletre néző nappaliablakok, Nyugatra néző hálószobaablak. Mini-hálószoba, de egy nagy ágy kényelmesen befér, és a vonat hangja sem volt tolakodó, igaz, délben. Mások is laknak mind vonat, mind repülőtér közelében. Cserébe az egyetem épületéig, ahol 4 napból 3-at töltök, 12 perc volt biciklivel. És ugye a hév a ház előtt áll meg, az is elvisz ennyi idő alatt.
A negyedik szintén bíztató, belváros északnyugati részén, csendes utcában második emeleti lakás. Frissen festve, tetőtől… Díszlécig. A padlóhoz ugyanis nem nyúltak, a konyhában a nyers beton, a szobában a legrettenetesebb vöröses linóleum, de mivel a következő bérlő úgyis kicseréli majd kedve szerint, így már a festéskor le sem terítették, ezért festékfoltos az egész. Köszönöm, padlócserét nem kérek!
Az egyetem sok időmet elviszi. A múlt hétfőt például teljesen, 10-től 6-ig ott tartózkodtam, közben a településtervezőkkel tartottunk egy rövid prezentációt. A tárgy címe moderáció és prezentáció, egy településmérnök tartja, és gyakorlatilag arról okít minket, hogy mérnökként hogyan próbáljuk a megrendelőnk és a keményvonalas ellenállók közötti feloldhatatlan ellentéteket valamilyen formában kezelni, moderálni. A keddi napokon alhatok kicsit hosszabban, de cserébe a szerda nem először nyúlik reggel 8-tól este 7-ig tartó egybefüggő programmá, először egy négyórás előadással, utána ebédszünet, konzultáció, aztán még egy „rugalmas időkeretű” előadás. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy oktatónk a berlini metró igazgatója, negyed 5-kor elkezd beszélni, és szakmailag nagyon is hasznosítható módon mesél, mesél, mesél, és akkor egyszer csak fél órával túllógtunk már az időkereten, de még egy kicsit erről beszélne meg arról. Cserébe érdekes programokat is szervez nekünk: voltam múlt szombaton a metró képzőközpontjában, ahol a tűzoltókkal közös mentési gyakorlatokat tartják. Sajnos az elméletben lángoló gyakorlómetrót ezúttal gyakorló tűzoltók hiányában nem árasztották el műfüsttel. Ennél izgalmasabb volt ezért most hétfőn az Alexanderplatz környéki metróalagútban való barangolás, ahol megnézhettük a kis- és nagyprofilú metrók összekötő alagútját, egy irányváltó végállomást, a berlini fal alatt húzódó őrposztot, bunkert, és átsétáltunk a Spree, Berlin folyója alatt is. Persze a dolog pikantériáját az adta, hogy ahol mi sétáltunk, ott menetrend szerint nem közlekedik semmi, de kapcsolódnak az alagutak végeihez vonalak, ahol az esti csúcsban 3-5 percenként megy a metró. Volt is kétszer egy-egy pillanat, hogy megjelent a fény az alagút végén – majd azzal a lendülettel el is kanyarodott másfelé, de épp elég volt arra, hogy többünkben megálljon a levegő.
Múlt csütörtökön kétheti visszavonulás után megint adtunk a szórakozásnak: a lengyelek hívtak, hogy üljünk össze kicsit, amiből persze aztán nagyobb lett, mert éjfél után nem sokkal az utolsó hévvel hazajönni még korán lett volna, aztán meg mire hazaindultam, az idő lett korán. Azért utána pénteken sem voltam tétlen, végre adminisztrációs ügyeimet is kicsit sínre tettem, remélhetőleg ebből kifolyólag lesz hamarost adókártyám, lakcímem, bankszámlám…
Voltam felderíteni az úttervező tárgyunk helyszínét is. A város délkeleti részén, egyszerűbb szecessziós (Jugendstil, helyi módra) házsor és a Treptower Park közé kell egy 4-6 sávos városi autópályaszerűséget bezsúfolni.

Nem lennék a lakók helyében, bár egy másik helyen szívesen laknék egy ilyen társasházban… Találkoztunk is a tervezőcsapattal, az első benyomásom elég gyanakvó, hogy nem sok bitument szagolt a többi versenyző (ahogy én sem), ámbár helyszínrajzot és földhivatali térképet sem sokat láttak még, és ez nem túl jó jel.
De félre a borúval, ha már eddig itt szikrázó napsütéses 5-10 fok meleg napok voltak! S itt az ideje örülni annak is, hogy holnap végre gépen szállok fölébe e tájnak, és Északnak veszem az irányt, mintegy 48 órára… 

A múlt héten (persze csak időlegesen, de) helyreállt pár napra a világ rendje. Hétfőn elég nehéz nap volt a legelső egyetemi nap, lévén hogy a napok óta várt tanácsadás a tárgyakkal és órarend-összeállítással kapcsolatban megint csak egy felületes fejtágításban merült ki, és nagyon nem tudtunk meg túl sok újat, csak azt, hogy 15. alkalommal is áttervezhetem az órarendem. Ezek után az egyetem főépületébe átvonulva (7km) megállapítottam, hogy csupán elméletben kapcsolódhatok az internetre az egyetemen, így a számítógépes szakemberekkel kisebb-nagyobb megszakításokkal 4 órán át küzdöttünk a csatlakozásért. Majd mindennek tetejébe kiderült, hogy a jelszavam nem volt megfelelő erősségű az ő szabványuk szerint. Hétfő éjszaka végül előálltam az új, majdnem végleges órarend-tervvel, így nem sok alvásra maradt időm, hiszen hajnali negyed 6-kor már az utcán lépdeltem a buszhoz, hogy menjek Gyöngyi elé. Pontban fél hétkor, sötétben meg is érkezett. Mire hazaértünk, kivilágosodott, ennek ellenére egy csendes pihenővel indítottuk a napot, mondván, hogy hosszú lesz még ez. Én déltől négyig részt vettem hallgatólag az első előadásomon az itteni egyetemen, amiről meg kellett állapítanom, hogy itt sem a kolbászt választják a kerítés alapanyagául, s a következő néhány félév nem való gyengébb idegzetű leányok álmaiba. Szándékos a néhány félév kifejezés, mert természetesen többen riogattak a mintatanterv elméleti és a valóságos teljesíthető feladatmennyiség közötti szakadékkal, ami persze nem áthidalhatatlan, csupán némi plusz idő kell hozzá. Mindenesetre úgy néz ki, én belevágom a fejszét a 30 kreditbe, aztán meglátjuk, hogyan alakul ez.
Este az eső eleredtéig a belvárosban kóboroltunk, aztán a Túró Rudit nem hozó Antival találkoztunk, aki egy konferencia okán pont erre járt, és így kénytelenek voltunk egy kicsit az Alexanderplatz környéki vendéglátóhelyeket felmérni. Az első hely kevésbé volt izgalmas, zárni készültek, annál inkább megfogott minket a második: minden asztal közepén sörcsapot helyeztek el, és a hozzá tartozó kijelzőn figyelemmel lehet követni személyenként a fogyasztást, valamint a különféle kézmozdulatok helyett elektronikusan pincért hívni stb. A mosdóba vezető folyosón pedig az alagsori sör- és buborék-tartályokat is meg lehet tekinteni egy üvegajtón keresztül.
Szerdán sajnos nem sokra futotta az időnkből, reggeltől estig egyetemen voltam kisebb szünettel. Annál izgalmasabb volt a csütörtök, amikor Gy. gyakornoki állásinterjúra ment az egyik neves szállodalánc tagjához. Jó benyomást tett, benne is jó benyomást tettek volna, ha… Ha fizetnének. Döntés még azóta sem született, de sajnos van olyan neve a szállodának, hogyha valaki nagyra törő tervekkel rendelkezik a szállodaiparban, akkor bizony ingyen is hajlandó 4-6 hónapot dolgozni neki.

Pénteken voltunk egy lakást megnézni, ahova mellékesen még 30 másik érdeklődő is érkezett, ez előre vetíti, hogy itt sem lesz azért olyan nagyon könnyű lakást találni. És a lakás még nem is volt olyan nagyon szép! Este az egyik egyetemi klubba mentünk, aztán onnan tovább az egyik lengyel csapattal, de hamar megbántuk, mert nagyon messze lakott a házigazda, és sok lengyel lévén bizony egy idő után egyre kevesebbet értettünk… A késői (korai) hazatérés aztán a szombati napunkat rövidítette le, későn indultunk a városba. A brandenburgi kapu és a Reichstag után a nagyon trükkös holokauszt-emlékművön keresztül a Potsdamer Platz-on kötöttünk ki, ahonnan a hűvös, az éhség, és a sötétedés egy bevásárlóközpontba terelt minket, onnan pedig egyenesen haza mentünk. Vasárnap kicsit kiadósabb városi sétát tartottunk, a Bernauer Straße fal-emlékparkban kezdve, mindenfelé kalandozva, és végül az Alexanderplatzon zárva a sétát.
A hétfő aztán már kissé bánatosabbra sikerült, bár egész jól tartottuk magunkat, finomnak épp nem mondanám az újbóli különválást. Az előadásra mégis be kellett mennem, így nem volt mit tennem, igyekeztem fejben is odaérni. Mint kiderült, ez nem is az az előadás volt, amit én kerestem, pontosabban az volt, amit kinéztem, de turpisság van a dologban: egy modul neve alatt két tárgy fut ugyanis; de a tárgyak neve a modulleíráshoz képest a tárgykatalógusban már nem németül, hanem angolul állnak ezek. Elsőféléves hallgató legyen a talpán, aki erre magától rájön! A hét további napjai csendben, enyhe mélabúval, de lezajlottak. Csütörtökön voltam a világ végén egy autóaukció-óriásnál, hátha adnak munkát, de azért elgondolkodtatott, hogy mennyit fizetnek, és hányszor hány órára kell odamennem, hogy megérje nettó 3 órát utazni oda-vissza.
Tegnap az Expolingua kiállításon néztem utána, hogy hol lehet dánul tanulni. Nem sok helyütt, ilyen szempontból Koppenhágában sokkal egyszerűbb volt az élet, nem beszélve arról, hogy ott ingyen volt! Ma két lakást láttam, a kisebbik rettenetes volt, a nagyobbik csak kicsit volt az, abban még az élet is elképzelhető lenne talán. Meglátjuk, azért még nem nagyon sürgetem a kiköltözést a mostani helyemről; bármennyire is messze van, nagyon nagy lakásba nincs értelme költöznöm, több lakbért fizetni sem.

* * *

Az ajánló filmjét kb. egy éve láttuk az akkori moziünnep alkamával, s bizony épp csak sejtettük, hogy a nagyilágban kalandozunk egy év múlva ilyenkor. Drámai hatása pedig úgy is volt, hogy rémálmunkban sem láttuk előre azt, ami mostanában előállt és fennáll.

Bizonyos tekintetben biztos jó, hogy nem ültünk ölbe tett kézzel az indulásom előtti napokban, mivel így biztos kevesebb időm maradt bánkódni, hogy az én időm most lejárt Koppenhágában. Ehelyett dolgozni kellett, az utolsó előtti munkanapomon még 11 órát erdőben töltöttem. Az önkormányzatnál is kellett ügyet intézni, és nem utolsósorban pedig a nyelviskolában vizsgázni a modulból, amit nagyjából elvégeztem, s papírt kaphatok róla. Aztán ezeket letudva, nagyon nehéz szívvel, de össze is kellett pakolni – minden mást szívesebben csináltam aznap, csak nehogy a bőröndömbe menjenek a dolgok. „Még utoljára” elmentünk Hillerødbe a kastélyparkot bejárni, mivel erre eddig nem volt időnk.

Persze mindketten tudjuk, hogy nagyon jó eséllyel nem utoljára kirándultunk együtt, de az is nagyon jól látszik, hogy a vállunkon lévő száz teher ellenére is fel tudtuk fogni arany életként az elmúlt pár hónapot, és ennek most ilyen formában vége. Az előttünk tornyosuló feladatok és nehézségek pedig sokkal sötétebben láttatják a közös közeljövőt, mint amilyennek mi valaha is szerettük volna látni. Kérdéseink vannak, de válasz nincs még egy sem: mikor, hol, hogyan leszünk megint huzamosan egy helyen? Tudni kell a dolgokat persze a helyén kezelni, s kívánom hogy nagyobb gondunk ne legyen, de épp elég nagynak tűnik az is, hogy ismeretségünk második évfordulójára leginkább könnyeket morzsoltunk távolból, Skype-on át.

De félre a bánkódással, megérkeztem akkor is Berlinbe egy hete, mintegy hét óra utazás után. Szállításomat az az ismerős hajtotta végre, akinek a lakásában laktunk az első hónapban Koppenhágában. Sajnos gondatlan voltam a kipakolásakor - az ülés alatt felejtve a számítógépemet, így 90 kilométert már eltávolodott, mire észleltem a hiányosságot. Szerencsére visszafordult, és elhozta.
Lakhelyem egy nagyon-nagyon távoli rokon házának 2. emeleti toronyszobája. A ház ódon, hideg, a fűtés pedig nem teljesen kielégítő - a fürdőszobában rendszerint felfűtve is csak 16-17 fok van, ami tekintve a szoba rendeltetését, nem ellensúlyozható réteges öltözködéssel. A földszinti konyhát sajnos nem használhatom, mivel a házigazda nem lát szívesen másokat a konyhájában. Szerencsére két emelettel feljebb a rendelkezésemre áll egy hűtő, tetején egy villanyrezsóval, és egy mosogató is van; csupán hely nincs, hogy bármi komolyabb étket előkészítsek, amit egyébként szívesen megtennék. Ezen kívül sajnos a ház a város északi szélén helyezkedik el, amely a csöndet és a legalább 45-60 perces egy irányú utazást biztosítja, legyen szó egyetemről vagy egyéb városközpont közelében található programról. Végső soron túlélhető, de mindenképp szeretnék a későbbiekben "saját" fedelet a fejem fölé, ahol általánosságban nem kell ügyelni arra, hogy a nyikorgó lépcsőre felébred-e a házinéni.
Az elmúlt napok csöndesen teltek egészen péntekig. Hétfőn a nevemre ékezetet tetettem, és felderítettem az egyetem főépületét egy kicsit, mivel egy régi és egy új épület összeépítéséből állt elő, meglehetősen nagy és az újonc egyetemistának bizony labirintusnak tűnik. Kedden csak pakoltam, hogy ne bőröndből és dobozból kelljen élni, ki sem tettem a lábam. Magamra maradtam viszont a házban, mert a tulajdonos 17 napra távozott. Szerdán végre sikerült az egyetemet kerékpárral is elérni, köszönhetően a szép időnek; így rövidebb az utazás, de a hideg beköszöntével nem szándékozom az ízületeimet tönkretenni, így hanyagolnom kell majd a mindennapos kerékpározást. Csütörtökön megkezdődött a külföldiek számára a tájékoztató program. A közlekedéssel foglalkozóknál 0 db női hallgató van a külföldiek között, egyetlen közvetlen szaktársam, akit megismertem, egy iráni hallgató, elsőre barátságosnak tűnik. A fejtágítás pénteken folytatódott; mivel a BSc és mesterhallgatók együtt vetették magukat az okosítás alá, így elmagyarázták nekünk is, hogy mi is egy kredit, meg egy vizsga, rettentő izgalmas volt.
Este a kétnapos külföldieknek szóló bevezető lezárásaként mulatságot rendeztek nekünk - sikerült is a bemutatkozás és néhány mondat szintjén többekkel megismerkedni, akik vagy szaktársak, vagy kedves lengyel BSc hallgatólányok. Különösebb kihágások nélkül csak hosszúra nyúlt az este, ami a szombati nap nagy részének vesztét hozta.
Ma erőt vett rajtam a motiválatlanság és a magány rendesen, aztán végül csak kimozdított a betyárbecsület felfedezni, hogy hol van a holnapi bevezető program, leendő tanulmányaim fő helyszíne, mivel az történetesen nem a főépület közelében, hanem egy másik városrészben helyezkedik el. Ez után már céltalanul csavarogva rátaláltam a berlini fal emlékhelyre, ahol az emlékpark felét bejártam - a sötétedés beállta előtt pedig visszaindultam haza.

Azt hiszem, egy ideje megint nem kényeztettem betűkkel olvasóim szemeit, persze kifogásaim vannak bőven, de ki is kíváncsi azokra? Blog van, lesz, csak írás nem akad benne pillanatnyilag sűrűn. Ahol legutóbb letettem a lantot, az az volt, amikor hazaértünk a második otthoni körre. Nagyon jó volt otthon lenni, a közel két hétbe végre egy kis pihenés is belefért, nem csak a futás fel s alá. Voltunk (voltam) csónakázni a városligeti tavon, sátorozni Bánkon, sétálni a János-hegyen, Szadán, Horányban foghelyet gyógyítani, tűzijátékot nézni, éjszakai Budapest-panorámát nézni, és persze sokakkal találkozhattunk is (és sokakkal meg sajnos nem).

Egyszóval tartalmas volt. Aztán visszajöttünk, és elkapott minket az úthenger. Az első szabadság utáni munkanapot egy közel 11 órás terepmunkával töltöttem, és aztán azóta is napi 6-7 órában szitálom a földet, heti 4-5 napban. Ennek tetejébe még a visszaérkezésünk környékén sorsdöntőnek tűnő kérdésekben kellett határoznunk. Itt még nem adtam hírét, de sokak hallhattak róla: a berlini műszaki egyetem mesterképzésére felvettek, én pedig megyek. Ehhez kapcsolódóan is adódott papírmunka bőven, telefonálgatás, postázás, egy cetli kiváltása Berlinben, elpostázása Koppenhágába, majd visszapostázása Berlinbe, és hasonló finomságok fűszerezték szeptember elején napjainkat. Eddigi 3 közös szabadnapunkból egy esett a hó elejére, ekkor a design hét egyik kiállítását néztük meg, aztán csak üldögéltünk a kikötőben.
Utána közel három kemény hét várt ránk. Felmondtuk a lakásunk bérleti szerződését, így kénytelenek voltunk Gyöngyinek új lakhelyet találni. Találtunk, kapott egy saját fürdőszobás kollégiumi szobát, a közepesen elegáns kertvárosban. (Eddig a kevésbé felkapott kertvárosi részen laktunk, ahol a ház előtt furgon és régebbi autó parkol; errefelé a fekete Audi a divat inkább.) A lakásunk szerződése úgy szólt, hogy beláttuk: jobban járunk, ha mi találunk új lakót. Hirdettünk, szerveztünk megtekintést, a 8 jelentkezőből 1 jött el, ő viszont ki is akarja bérelni volt otthonunkat. Sőt, a bútorok egy részét is átveszi, ami részben tiszta haszon, hiszen az ölünkbe pottyant étkezőasztalért volt szívem sok pénzt kérni  Igen ám, de költözni is kellett, méghozzá gyorsan. Gyöngyi hivatalosan 15-étől kaphatta volna meg a kulcsot, de a régi lakást 15-én 10.30-kor csillogó-villogó állapotban le kellett adni. Szerencsére el lehetett rendezni a gondnokkal, hogy 13-án kulcsot kapjunk; sőt, aznap még ki is festették nekünk gyorsan a szobát. A költözés és mindenre kiterjedő nagytakarítás a régi helyen 21 órát emésztett fel. Ugyan 10 m3-es rakterű rozsdás gazellát béreltünk, gyakorlatlanságunk miatt nem fért be minden egy körben, így kétszer fordultunk. Az autót a rozsda tartotta egyben, de gyorsult, fékezett, kanyarodott, és nagy meglepetésemre ülésfűtést, és működő szélvédőfűtést is magában foglalt a jó vén Transit. Reggel 10-kor hoztam el a járművet, és másnap reggel negyed 7-kor már nyugovóra is hajtottuk fejünket.
Augusztus vége óta heti kétszer járok nyelviskolába is, és az első pár hét után már Gyöngyivel egy csoportban ismerkedünk a dán nyelv rejtelmeivel. Érdekes az iskola, van a csoportunkban pakisztánitól bolgáron, olaszon és brazilon és oroszon át minden, bár létszámot tekintve a bolgárok a legerősebbek. Szerencsére elég jól megy a tanulás, valamiért mondjuk fújtatnak páran a hátam mögött, és néha okostojásnak becéznek Egyesek. Ha minden jól megy, még le is vizsgázom ebből a modulból, mielőtt Berlinbe indulok.
Három hét alatt három defektem volt a biciklivel. Még a visszatérésünk után Gyöngyi közel összes biciklicsapágyát cseréltem, zsíroztam, csapágyhézagot állítgattam. Így készül a télre az kerékpárja.
A mostani hétre jutott a hónap másik két szabadnapja. Hétfőn Malmöbe mentünk át. Ahogy az útikönyv írja, teljesen más: más ország, más emberek, más építészet, minden más. (Ki látott már ilyet?!) Kellemes reggeli után átvonatoztunk az Øresund-hídon, és mire leszálltunk a vonatról, a felhők mögül is kibújt a nap. Először csak mentünk az orrunk után, sétálóutcákon jobbra-balra, aztán a Sankt Johannes Kyrkaban esett le az állunk: ritkán látni kívül-belül jugendstil templomot, ez pedig az, és szép. A lengyel finomságok boltjába is betévedtünk, és hamar arra jutottunk: ezt Koppenhágában is fel kell fedezni! Ott árulják a piros leves (borscs) porváltozatát, a finom parenyica sajtot, a friss túrót, a knédlit és a hétköznapi egyszerű füstölt halakat, amit máshol nem kapunk. Mert ahogy otthon kolbászból nincs a kerítés, itt az, bizony füstölt lazacból sincs.


Aztán tájékozatlanságunkban nem vettünk buszjegyet, viszont vettünk ki készpénzt az automatából, hogy tudjunk mivel fizetni a buszon; de ezt nem fogadta a vezető, mert csak jeggyel lehetett volna felszállni. Azért mégis elvitt minket egy mosollyal, hiszen hülye turisták vagyunk csak, akik a csavaros toronyra, a Turning Torso-ra kíváncsiak. Meg is néztük jól, közelről, ekkor másodjára köszöntünk rá magyar szavak tulajdonosaira. Az épület tövében meg is uzsonnáztunk, aztán a tengerparton kialakított szélvédett padokon elnyújtózva (és a frissen beszerzett lengyel sajtot majszolva) sütkéreztünk hosszasan. A visszautat gyalog tettük meg, útközben betértünk a helyi ICA-egységbe (nagy bolt). Hosszasan és alaposan bevásároltunk; a kenyeres pultnál már csak azt mondtam: Hihetetlen!! ¬– „Nem hihetetlen! Ez Svédország.” – jött a replika egy magyar szülőktől származó, erős akcentussal beszélő úrtól. Nagy meglepetéssel néztünk a boltban. Szinte minden legalább 20%-kal olcsóbb. Nagyobb a választék. Nem lehet 3,5%-nál nagyobb alkoholtartalmú italt árulni csak a külön arra kijelölt boltban. Így nem tudtuk meg, mit isznak a svédek. Ezek után még kabátot nézegettünk, majd lassan hazatértünk, nagyon jó nap volt.
Tegnap este kimenőnk volt végre. Gy. csoporttársaival találkoztunk a Studenterhusetben, beszélgettünk, táncoltunk kicsit, aztán jöttünk haza, de hajnali háromkor nem jó biciklizni, még a vasútállomásról sem; főleg úgy, hogy az éjszakai busz megint megforgatta Gy. gyomrát. Ma végre sokáig alhattunk, aztán a reggeli és a kenyérsütés befejeztével a Lyngby-i Frilandsmuseet-et kerestük fel, ami egy skanzen, nagy területen, sok-sok házzal. Előtte az út közben megállapítottuk, hogy csak olyan helyre költözünk, ahol 200 méteren belül van tó, méghozzá nagy és szép. Szerencsénkre pedig a Sorgenfri kirke-be is benézhettünk, ami megint különleges: ötszög alaprajzú, 60-as években épült modern templom. Hazafelé pedig a tó partján csak élveztük a csendes vizet, a késő őszi napsütést, és az berlini indulás előtti utolsó előtti közösen eltöltött napunkat…

Réges-régen írtam ide egy sort is. Ilyenkor el-elgondolkodom, hogy van-e értelme blogolni, hiszen sem az írói vénám nem olyan vérbő, sem pedig az időm nem olyan sok, hogy a törzsolvasókon kívül, kik ha évente kétszer posztolok, akkor is elolvassák, másnak a figyelmét felkeltsem. Ennek az egyik oldala pozitív, hiszen sokkal több a virtuális világon kívül eltöltött idő és a valódi 3D-ben szerzett élmény, mint a számítógép előtt. Másrészről tényleg kérdéses az értelme… Sebaj, ha már ide jutottam, hogy írok megint, szemezgetek az elmúlt bő egy hónapból, hiszen történés volt bőven. Voltak még látogatóink, mi is voltunk otthon, majd pedig visszajöttünk, és a koppenhágai kalandnak meghirdettük a végnapjait is.
Gyöngyinek volt például születésnapja. A jeles napon sajnos dolgoznia kellett, de ez nekem egérutat jelentett: volt időm fondorlatos dolgok művelésére, hogy kellemes meglepetéseket szerezzek. Például az üdvözlőkártyát a stégre rajzszögeltem, hogy később egy rövid hideg-meleget játszhassunk, amíg rátalál. Aztán a nagybevásárlás után jött a tortagyártás. Ez kicsit jobban sikerült, mint terveztem, pontosabban nagyobban. Történt ugyanis, hogy a feketeerdő-tortához egy okos német oldalon kerestem autentikus receptet, és az okos német oldal minden étel mennyiségeit 4 személyhez igazította. Fene sem akar négyszemélyes tortát, egy torta legalább 8 szelet, így dupláztam mindent, és a feketeerdő így másfélszeres életnagyságú lett, de egyúttal finom is! Az este további folytatása a belvárosban volt, mivel még egyikünk sem volt 3D-s moziban, így megleptem magunkat egy jeggyel, egy U2 koncertfilmet láttunk, és élveztük is nagyon.
Épp csak még két egész nap telt el, aztán a harmadik napon a harmadik és egyben utolsó látogatóhullám első fecskéje érkezett meg Évi személyében. Másnap bekalauzoltam belvárosba (mire is jó a tartalék bicikli!), majd munka után Gyöngyivel és Évivel együtt a „hőség” miatt a Kastrup Søbad műintézményt vettük célba, ahol még Gy. egy munkatársával és férjével élveztük a késő délutáni napsütést. Másnapra a Carlsberg gyár látogatóközpontja jutott, ami kisebb csalódás volt: a sörgyártás már nem ott zajlik, csak egy nagyon kicsi sörfőző üzemet működtetnek, és az is éppen állt. Cserébe a gyár és a Carlsberg márka történetét behatóan megismerhettük; ami pedig a legjobban tetszett: a gyártelep belépő nélkül bejárható, és ha lesz szerencsénk hozzá, szeretnék visszatérni és barangolni kicsit a számomra gyönyörű száz-néhány éves ipari műemlék épületek között. Délutánra megérkezett a városba Anti és húga is, így már öten vágtunk neki a hullámoknak: motorcsónakot béreltünk, és szűk két óra alatt körbehajóztuk a belváros bejárható részeit. Nagy élmény volt ez is!
Szombaton a nemzeti múzeumban töltöttük Gyöngyi munkaidejét, aztán pedig Christiania volt a napi célpont. Végül a hétfői programról én a munka miatt lemaradtam, de a galériában lesznek még képek a dán design centerből és a lányok további programjáról. Este nagy csomagoláshoz láttunk, hogy a nagy otthoni nyaralás kezdetét vegye kedden: még dolgoztunk egyet, aztán a munkából egyenesen a repülőtérre vezetett utunk. Ajándékba kaptunk még a felszálláshoz egy kis légi panorámát az Öresund és a dél-svéd partok felett, amint a naplementében tértek haza a vitorlások, és hamarosan Bécsben földet is értünk. Innen már Gy. családja szállított minket haza, hogy kezdetét vegye a „nyaralás”.