Azt hiszem, egy ideje megint nem kényeztettem betűkkel olvasóim szemeit, persze kifogásaim vannak bőven, de ki is kíváncsi azokra? Blog van, lesz, csak írás nem akad benne pillanatnyilag sűrűn. Ahol legutóbb letettem a lantot, az az volt, amikor hazaértünk a második otthoni körre. Nagyon jó volt otthon lenni, a közel két hétbe végre egy kis pihenés is belefért, nem csak a futás fel s alá. Voltunk (voltam) csónakázni a városligeti tavon, sátorozni Bánkon, sétálni a János-hegyen, Szadán, Horányban foghelyet gyógyítani, tűzijátékot nézni, éjszakai Budapest-panorámát nézni, és persze sokakkal találkozhattunk is (és sokakkal meg sajnos nem).

Egyszóval tartalmas volt. Aztán visszajöttünk, és elkapott minket az úthenger. Az első szabadság utáni munkanapot egy közel 11 órás terepmunkával töltöttem, és aztán azóta is napi 6-7 órában szitálom a földet, heti 4-5 napban. Ennek tetejébe még a visszaérkezésünk környékén sorsdöntőnek tűnő kérdésekben kellett határoznunk. Itt még nem adtam hírét, de sokak hallhattak róla: a berlini műszaki egyetem mesterképzésére felvettek, én pedig megyek. Ehhez kapcsolódóan is adódott papírmunka bőven, telefonálgatás, postázás, egy cetli kiváltása Berlinben, elpostázása Koppenhágába, majd visszapostázása Berlinbe, és hasonló finomságok fűszerezték szeptember elején napjainkat. Eddigi 3 közös szabadnapunkból egy esett a hó elejére, ekkor a design hét egyik kiállítását néztük meg, aztán csak üldögéltünk a kikötőben.
Utána közel három kemény hét várt ránk. Felmondtuk a lakásunk bérleti szerződését, így kénytelenek voltunk Gyöngyinek új lakhelyet találni. Találtunk, kapott egy saját fürdőszobás kollégiumi szobát, a közepesen elegáns kertvárosban. (Eddig a kevésbé felkapott kertvárosi részen laktunk, ahol a ház előtt furgon és régebbi autó parkol; errefelé a fekete Audi a divat inkább.) A lakásunk szerződése úgy szólt, hogy beláttuk: jobban járunk, ha mi találunk új lakót. Hirdettünk, szerveztünk megtekintést, a 8 jelentkezőből 1 jött el, ő viszont ki is akarja bérelni volt otthonunkat. Sőt, a bútorok egy részét is átveszi, ami részben tiszta haszon, hiszen az ölünkbe pottyant étkezőasztalért volt szívem sok pénzt kérni  Igen ám, de költözni is kellett, méghozzá gyorsan. Gyöngyi hivatalosan 15-étől kaphatta volna meg a kulcsot, de a régi lakást 15-én 10.30-kor csillogó-villogó állapotban le kellett adni. Szerencsére el lehetett rendezni a gondnokkal, hogy 13-án kulcsot kapjunk; sőt, aznap még ki is festették nekünk gyorsan a szobát. A költözés és mindenre kiterjedő nagytakarítás a régi helyen 21 órát emésztett fel. Ugyan 10 m3-es rakterű rozsdás gazellát béreltünk, gyakorlatlanságunk miatt nem fért be minden egy körben, így kétszer fordultunk. Az autót a rozsda tartotta egyben, de gyorsult, fékezett, kanyarodott, és nagy meglepetésemre ülésfűtést, és működő szélvédőfűtést is magában foglalt a jó vén Transit. Reggel 10-kor hoztam el a járművet, és másnap reggel negyed 7-kor már nyugovóra is hajtottuk fejünket.
Augusztus vége óta heti kétszer járok nyelviskolába is, és az első pár hét után már Gyöngyivel egy csoportban ismerkedünk a dán nyelv rejtelmeivel. Érdekes az iskola, van a csoportunkban pakisztánitól bolgáron, olaszon és brazilon és oroszon át minden, bár létszámot tekintve a bolgárok a legerősebbek. Szerencsére elég jól megy a tanulás, valamiért mondjuk fújtatnak páran a hátam mögött, és néha okostojásnak becéznek Egyesek. Ha minden jól megy, még le is vizsgázom ebből a modulból, mielőtt Berlinbe indulok.
Három hét alatt három defektem volt a biciklivel. Még a visszatérésünk után Gyöngyi közel összes biciklicsapágyát cseréltem, zsíroztam, csapágyhézagot állítgattam. Így készül a télre az kerékpárja.
A mostani hétre jutott a hónap másik két szabadnapja. Hétfőn Malmöbe mentünk át. Ahogy az útikönyv írja, teljesen más: más ország, más emberek, más építészet, minden más. (Ki látott már ilyet?!) Kellemes reggeli után átvonatoztunk az Øresund-hídon, és mire leszálltunk a vonatról, a felhők mögül is kibújt a nap. Először csak mentünk az orrunk után, sétálóutcákon jobbra-balra, aztán a Sankt Johannes Kyrkaban esett le az állunk: ritkán látni kívül-belül jugendstil templomot, ez pedig az, és szép. A lengyel finomságok boltjába is betévedtünk, és hamar arra jutottunk: ezt Koppenhágában is fel kell fedezni! Ott árulják a piros leves (borscs) porváltozatát, a finom parenyica sajtot, a friss túrót, a knédlit és a hétköznapi egyszerű füstölt halakat, amit máshol nem kapunk. Mert ahogy otthon kolbászból nincs a kerítés, itt az, bizony füstölt lazacból sincs.


Aztán tájékozatlanságunkban nem vettünk buszjegyet, viszont vettünk ki készpénzt az automatából, hogy tudjunk mivel fizetni a buszon; de ezt nem fogadta a vezető, mert csak jeggyel lehetett volna felszállni. Azért mégis elvitt minket egy mosollyal, hiszen hülye turisták vagyunk csak, akik a csavaros toronyra, a Turning Torso-ra kíváncsiak. Meg is néztük jól, közelről, ekkor másodjára köszöntünk rá magyar szavak tulajdonosaira. Az épület tövében meg is uzsonnáztunk, aztán a tengerparton kialakított szélvédett padokon elnyújtózva (és a frissen beszerzett lengyel sajtot majszolva) sütkéreztünk hosszasan. A visszautat gyalog tettük meg, útközben betértünk a helyi ICA-egységbe (nagy bolt). Hosszasan és alaposan bevásároltunk; a kenyeres pultnál már csak azt mondtam: Hihetetlen!! ¬– „Nem hihetetlen! Ez Svédország.” – jött a replika egy magyar szülőktől származó, erős akcentussal beszélő úrtól. Nagy meglepetéssel néztünk a boltban. Szinte minden legalább 20%-kal olcsóbb. Nagyobb a választék. Nem lehet 3,5%-nál nagyobb alkoholtartalmú italt árulni csak a külön arra kijelölt boltban. Így nem tudtuk meg, mit isznak a svédek. Ezek után még kabátot nézegettünk, majd lassan hazatértünk, nagyon jó nap volt.
Tegnap este kimenőnk volt végre. Gy. csoporttársaival találkoztunk a Studenterhusetben, beszélgettünk, táncoltunk kicsit, aztán jöttünk haza, de hajnali háromkor nem jó biciklizni, még a vasútállomásról sem; főleg úgy, hogy az éjszakai busz megint megforgatta Gy. gyomrát. Ma végre sokáig alhattunk, aztán a reggeli és a kenyérsütés befejeztével a Lyngby-i Frilandsmuseet-et kerestük fel, ami egy skanzen, nagy területen, sok-sok házzal. Előtte az út közben megállapítottuk, hogy csak olyan helyre költözünk, ahol 200 méteren belül van tó, méghozzá nagy és szép. Szerencsénkre pedig a Sorgenfri kirke-be is benézhettünk, ami megint különleges: ötszög alaprajzú, 60-as években épült modern templom. Hazafelé pedig a tó partján csak élveztük a csendes vizet, a késő őszi napsütést, és az berlini indulás előtti utolsó előtti közösen eltöltött napunkat…