A hétfő reggel tényleg hamar jött, bele is vágtam a nagy reményekkel telt álláskeresésbe, meg persze vártam, hogy érkezzen a szerződés a csütörtöki helyszínről, hiszen aznapra ígérte. Nem jött, azóta sem, ezt elárulhatom. Telefont sem veszi fel nekünk, ám láttuk, meghirdette a másik, elvben elkelt szobát újra, szerdán. Hát így jártunk. Azért még hétfőn bevittem egy kávézóba az önéletrajzomat, aztán délután a konyhában serénykedtünk a főzéssel és kenyérkészítéssel, Gyöngyi ugyanis innovációs táborba Tisvildébe távozott kedd reggel. Persze ez az első kenyér, amit sikerült úgy elrontani, hogy épp ehető meg finom is, csak egy szeletet nem lehet vágni belőle rendesen, mert szétesik. A háromnapos távollét kellemetlenül érintett, ugyanis a nagy állástalanságban bizony ő az egyetlen, akihez élőben magyarul szólni szoktam (meg persze nagyon interaktív módon ő is hozzám), és most közönség nélkül maradtam.

A nagy mínuszoknak köszönhetően inkább bentről kerestem aznap a keresni valókat, és már-már a nagyítómat is igénybe kellett venni, olyan gyenge volt a felhozatal. A nagy terveket, mint például a múlt heti önéletrajz-leadás helyszínének újbóli felkeresése, szerdára hagytam. Úgy hírlik, itt nem az otthon bevett módszerekkel kell pályázni az állásokra (beküldjük/bevisszük az önéletrajzot, hagyjuk, hogy emésszék, majd két hét után felhívjuk, ha nincs semmi hír), hanem inkább a munkaadók „nyakára kell járni”, akár hetente többször is, lehetőleg személyesen.

Persze semmi sem a terv szerint alakult, ugyanis szerdán reggel tíz körül még hótakaró fedte a teret. A nap folyamán egyre csak szállingózott a hó; persze aztán lassan latyakká vált, de nem volt sok kedvem így messzire menni. A boltig pont elég volt, ott alaposan bevásároltam, venni kellett biciklim első kerekére külsőt is, mivel a régi (feltehetőleg a gyári tizenéves darab) felmondta a szolgálatot. A hidegre és a fényviszonyokra való tekintettel fel is hoztam a kétkerekűt, és a koraestét az ápolásával töltöttem, tisztogattam, lefejtettem a régi gumit. Aztán megállapítottam, hogy a küllők kézzel is tekerhetők részben, így használatba vettem a küllőkulcsot, és eléggé kőbaltás módszerekkel, de kereket centíroztam. Mikor megvolt, hintőporba borítottam a lakást, aztán ráküzdöttem a felnire a külsőt, ez önmagában legalább negyed óra volt, nem ment könnyedén. Tisztogattam a láncot, a hátsó kereket is, hogy a sós sár ne marja tovább, hátha hosszabb élete lesz.

A magány ellen a bicikli dolgozott szerda éjjel: ő hallgatta a szuszogásomat. Csütörtökön a szokásos reggeli-délelőtti rutin után már épp készültem indulni, amikor Gyöngyi csöngetett. Estére vártam, de megörültem a korai érkezésének. Délután aztán visszamentem a hétfői helyszínre, egyelőre semmi hír nincs, nem nézték még át az önéletrajzom. A kávézó melletti boltban szert tettem az estebédünk kellékeire, aztán otthon főztünk, ettünk, és egész este csak a fejünket ingattuk. Nyakunkon a március, a beígért lakásunk elúszott, és a végén még a híd alatt kötünk ki?