Hétfő reggel már a fáradtság jelei mutatkoztak a felkelésemkor, de aztán a reggel akadályait sikeresen legyőzve elkészültünk és a programot is megtárgyaltuk, majd a kis hableányt vettük először célba. Köszöntöttük, a kötelező fotót megejtettük, aztán a nem messzi Charlottenlund kastély felé kanyarodtunk több okból is. A kastély gyors körbejárása után (nem látogatható, mivel valamilyen vízügyi szerv székhelye) végül Frederiksborg kastély felé indultunk. Rövid időn belül meg is érkeztünk, és kis szerencsével megtaláltuk az ingyenes parkolót is (v.ö. apró örömök a turistának). Délben érkeztünk, és bölcs előrelátást nélkülözve gyorsan ettünk egy-egy almát, ami –engem legalábbis– legfeljebb egy órán belül éhessé tesz, ha még nem voltam az. Vittünk is be egy szendvicset, majd gondosan beadtuk a táskánkkal és kabátunkkal a ruhatárba. Itt volt a második hiba, ugyanis az előtérben a pénztárosnak jobban fűtenek, mint a kastélyban, így aztán Gy. és én is alaposan átfáztunk a kiállításon, ami a kastély három szintjén vezet végig, a „ház” történetét, uralkodókat, bútoraikat és festményeiket bemutatva. A padlástérben még egy modern kiállítás is helyet kapott, „józan paraszti ésszel” is meglepően emészthető festményekkel. Közel három órát töltöttünk bent, aztán még kintről, a lépcsőzetes teraszos kert alsó fokán állva is megcsodáltuk a kastély víz felőli oldalát, aztán távolról csak pillantást vetettünk a bébikastélyra a kis tó mellett, és már indultunk is tovább Roskildébe, dóm, vikinghajó és múzeum reményében. Persze sokszoros hátránnyal indultunk, hétfőn, és délután négy után már semmi turisztikai dologra ne számítson az ember a téli szezonban. Azért itt is tettünk egy tiszteletkört a dóm körül, megállva egy pillanatra Ingrid királynő (az előző uralkodó) sírja mellett. Az övé ugyanis már nem fért be a dómba, ahová több száz éve temetkezik a királyi család. Utolsó erőnkből nekiindultunk az útikönyv útmutatása szerint Køge környékén lévő Stevns Klint felkutatására. A földtörténet megviccelte annyira a dánokat, hogy ugyan 173 méternél magasabb hegységgel nem büszkélkedhetnek, de van egy 15 kilométeres partszakaszuk, ahol a krétaköves part akár 41 méterrel a tenger fölött fekszik. Minket pedig azzal viccelt meg az útikönyv, hogy nem szólt arról, másfél-traktor széles, de tökéletes minőségű utakon kell még jó sokat menni, hogy odaérjünk. A navigáció is valahova elvitt az erdőbe, pedig pontosan tudtuk, azt a templomot keressük, amelyik valaha 50 méterre állt a szakadéktól, de 1928-ban a karzata is a tengerbe omlott. A templom azóta minden újév hajnalán egy tyúklépést tesz a szárazföld belseje felé félelmében.
Az erősen alászálló esőcseppek sem vettek el az élményből, lélegzetelállító helyszín. Meredek, csúszós fémlépcső vezet a szakadékba a vízhez; le kellett menni, morzsolni egy kis nedves krétakövet, megnézni a még ilyenkor is foltokban türkiz tengert közelebbről. Gy. frissen ébredt a szokásos autós alvás után, fázott, és a lépcsővel sem szimpatizált, így aztán lesz ürügyünk még oda visszatérni, hogy ő is lejöhessen a partra. Hazafelé még betértünk ideiglenes otthonunkba, az ott felejtett vasalódeszkát felkapni, meg a közeli nagyboltban szert tettünk vacsorának való friss heringre, ami a hazatérés után mézes-mustáros borításban került a tányérjainkba.
Kedden Gyöngyi az egyetemre kellett, hogy menjen, mi pedig először megváltunk járművünktől, aztán a főpályaudvaron a csomagmegőrzőben letettük vendégeink pakkjait, és a helyi szépművészeti múzeumba vettük be magunkat. Nagyon szép és nagyon tömény: négy-öt sorban, négy-öt méter magasságig képek-képek-képek. Egy terem tartalma elég lett volna egy megyei jogú város múzeumának megtöltésére. Érdemes lesz még ide is visszamennünk, hogy Gy. is láthassa, és hogy kicsit több képet lássunk, ne csak nézzünk.
Maratoni sétával folytattuk a városnézést, több óra alatt keresztül-kasul végigvettük a belváros legfontosabb pontjait. Egy pékség-kávézóban megpihenve aztán bevártuk Gyöngyit, ami hiba volt, mert így lecsúsztunk a szerintem egyik legszebb koppenhágai templom belső megtekintéséről. Persze ez csak utólag derült ki. Cserébe viszont még a délutáni, már-már tavaszias időben sétáltunk, aztán a főpályaudvaron egy gyors forró ital után búcsút vettünk Gy. szüleitől.