Sajnos a cím csöppet sem túlzó, ugyanis most a mindennapoktól elrugaszkodva, egy hosszú história kitérőkkel, mellékszálakkal és oldalvágásokkal tarkított elmesélésébe kezdek. Az apropót azon szomorú hír adja, hogy Koppenhágában nem vettek fel sem az egyik, sem a másik mesterképzésre, amelyre úgy jelentkeztem, hogy az lesz majd vészforgatókönyv. A felvételen (felvételi ugyanis nem volt) történő elbukásom súlyos kérdéseket vet fel a jövőre nézve. Csupán a legáltalánosabbat feltéve: hogyan is tovább?
Minden igyekezetem ellenére, nem lehet objektív ez az írás, hiszen mindenkinek a saját fájdalma fáj a leginkább. Említeni fogok csoport- és évfolyamtársakat, barátokat, tanárokat, olykor bizonyos ítéletet is mondok, amely bántó lehet, bármennyire is tényekhez próbálok ragaszkodni; és nem célom bárkit is megbántani.
A kérdés tehát most: miért nem vettek fel mesterképzésre?
Az első és kézenfekvő válasz talán az: mert nem vagyok oda való, képességeim nem érik el az elvárt szintet. Nem akarok sem öntelt, sem álszerény módon nyilatkozni a saját szellemi képességeimről. Nem tartom magam kiemelkedően okosnak, sőt, hajlamos vagyok a felszínességre. Eddigi iskoláimban azonban valahogy mindig benne voltam a „felső negyedben” vagyis ha rangsorolni kellene, a lista első negyedében meg lehetett találni általában. Persze, ahogy a focicsapatoknál sem mindegy, hogy megyei bajnokságról vagy épp bajnokok ligájáról van szó, nem pont ugyanazt a képességet tükrözi a tabella felső harmadában tartózkodni, úgy nálam is számít, hogy milyenek a versenytársak, de gyanítom, ilyen szempontból is megállja a helyét a besorolás, hiszen ugyanúgy hoztam ezt az eredményt gimnáziumban, a Műegyetemen és Dániában is.
Ugorjunk most vissza 2005 őszére, amikor is novemberben a BME nyílt napon az éledező lelkesedést elindították a döntés irányába: a közlekedésmérnöki karon fogok továbbtanulni. Az egykor (2005-ig) működő diplomás képzés és vele együtt a német nyelvű képzés is megszűnik, de az oktatási dékán-helyettes (Szabó András, a pontosság kedvéért) szavaira tisztán emlékszem; azt ígérte akkor, ha idegen nyelvű képzés nem is lesz, de tárgyakat hirdetnek meg angol és német nyelven. Mit mondjak, azóta is hirdetik, főleg síppal, dobbal, meg nádi hegedűvel.
A felvételi döntés papírra került, érettségiztem (igen jól), az egyetlen megingás az egyetemválasztással kapcsolatban az volt: nem pazarló dolog az elérhető 144 felvételi pontból ténylegesen el is ért 144 ponttal egy 116 pontos szakra menni? Sokkal „jobb”, népszerűbb szakokra is nyitva állt volna az ajtó. A kételyt eloszlattam, jött a gólyatábor, bevezető hét, és megindult az első évfolyam a BSc képzésben, 330 hallgatóval. Persze a felsőbb éves hallgatók, mentoraink mondogatták, hogy itt nem kolbász a kerítés, az első néhány zárthelyi és a félév végén is benne voltam a top 25%-ban, és ez rendben is volt. Ez az első félévben 3,13-as átlagot jelentett.
Az első pillanattól fogva éreztették, hogy első BSc-s évfolyamként mi különlegesek vagyunk: leginkább különlegesen hülyék, mert nem egy évvel előbb, a régi szép képzésre jelentkeztünk. Az senkit nem zavart az oktatók közül, hogy sem a jelentkezésünk évét, sem a BSc képzésformát nem mi választottuk, a kétciklusú képzésre való átállás pedig egy nekik szóló feladat lett volna. Volna, ugyanis egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik a képzés változása miatt saját tananyagukat érdemben átrendezték vagy, esetleg a harmadával csökkenő képzési idővel arányosan az anyagot is harmadával csökkentették volna logikusan.
Szinte minden tárgy első órája oktatói sopánkodással kezdődött: „Elvettek tőlem x óra labort, y óra gyakorlatot, előadás is kevesebb van, mit tanítsak maguknak? – [Kolegák], a szintet tartani kell, majd többet kell otthon önállóan dolgozniuk!” Mindezt hétfő-szerda 8-17, kedd-csütörtök 8-19 és pénteken 8-14 óráig tartó jelenlét mellett. Merthogy én (hülye) mindenre bejártam, és igyekeztem jegyzetelni, figyelni. Ez sokszor közel lehetetlen volt, ugyanis a karon valamilyen furcsa kontraszelekció okán legalább az oktatók 2/3-a beszédhibás és/vagy nem artikulál, csak a bajsza mozog és/vagy olyan orgánummal rendelkezik, amely 5 embernél nagyobb hallgatóság alapzaja mellett nem hallható, de hangosítás nem használ. (V.ö. Figyeljenek, kollégák!) Ezek még csak formai követelmények a tanításra való alkalmassághoz, mert legyen valaki bár remek tudós, ragyogó elme és jó kutató, ha mindezt képtelen a hallgatók többségének átadni. Márpedig ez is áll a közlekkari oktatók 2/3-ára. Ekkor még ott lenne vészmegoldásként a tankönyv. Lenne, ha érdemes lenne megvenni, de nem az, mert a 30 évvel ezelőtti, írógéppel készült jegyzet sokszorosítását a műegyetemi házi kiadó drágán, de gyenge minőségben oldotta meg: lemaradt betűk, foltos, kivehetetlenségig fénymásolt ábrák – ezért miért fizessek? Volt ennél egy cifrább eset is: a kedves dr. Stukovszky közölte, hogy nem adja közkézre az órán vetített diasort, mert egy éven belül megjelenik a tárgyhoz a könyv, és ez nem érdeke most a diasort kiadni. Mindeközben a diák úgy tele voltak írva, és olyan sebességgel forogtak, hogy képtelenség volt leírni. Csodálkozunk, hogy ezek után a hallgatóság digitális fényképezővel járt órára? – Nem, csak pökhendi a hozzáállás, és megalázó a bánásmód. Mint ahogy legfinomabban szólva nem volt kedvemre való a csendőr-pertu sem, és az sem, amikor kb. 100 fő előtt közli az érintettekkel az oktató: „BSc-s voltam, hülye maradtam.” Ezek a legkirívóbb példák csak arra, hogy nem kevés oktató sportot űzött a hallgatók megalázásából, kortól és státustól függetlenül doktorandusz és professzor egyaránt. Mindezek mellett pedig a megtanított és számon kért tudás köszönő viszonyban sem voltak.
Nem csoda, hogy az eredetileg 330 fős évfolyamból a második évet már csak 150-en kezdték meg. Ami még szomorúbb: a 7 féléves képzésben „egyenesben”, tehát mintatanterv szerint kb. 15-en végeztek, ami kevesebb, mint az évfolyam 5%-a. Valami bűzlik itt. Lépten-nyomon azt hallottuk, hogy a mesterképzésbe csak a legjobb 30% juthat be. Melyik 30%? A kezdeti létszám, vagy a mindenkori végzettek 30%-a?
Persze ne csak a körülményeket hibáztassuk, hiszen nekem is volt egy elrontott félévem. Jött egy lány, tisztességesen elcsavarta a fejemet, és ez meglátszott az eredményeken; de ezt ne rójuk fel az ő személyes hibájának, hiszen az én tanulnivalóimat nem neki kellett megtanulni. Idővel mennie is kellett, de ez megint egy másik történet, és nem függ a mostanival össze. Az ember azt gondolná, hogy ennyinek bele kell férnie, hiszen az egyetemi évek a legszebbek! Nem fért bele, a félév egyharmadát, 11 kreditet veszítettem el akkor. Az átlagom még mindig volt azonban olyan jó, hogy jelentkezhettem Erasmus ösztöndíjra. A viszonyokat nagyon jól tükrözi az, hogy a karon 2 évig nem jelentkezett senki, abban az évben pedig összesen hárman, így szinte ujjongással vettek minket körül. Pedig a 3,0-s átlag és a középfokú nyelvvizsga nem tűnik olyan merész követelménynek!
A műegyetemi nyomás alól szabadulva tanulmányi szempontból csodával határos 4,7-es átlaggal tértem haza Dániából, és persze egy igen jó ajánlattal, ami még egy félévre, egy szakmai gyakorlatra, és egy Bachelor diplomára invitált vissza. Nem tudtam nemet mondani; végül a külföldi szakmai gyakorlat így kútba esett. De az egyetemi teljesítményem megint szárnyalt, soha nem éreztem magam az egyemen ennyire sikeresnek, és nem éreztem félévet ilyen hasznosnak. Végül a diploma útjába nem állt a gyakorlat hiánya, kis szerencsével itthon egy nagyon barátságos úttervező irodában kötöttem ki, ahol a húsz hét kötelező gyakorlat után további közel félévet dolgoztam, és úgy jöttem el, hogy az ajtó nyitva áll (mögöttem), ha vissza szeretnék menni (és természetesen van elég munka). Megint csak arra utaló jel, hogy annyira rosszul nem csinálhattam a dolgokat.
Aztán megfontoltuk, hánytuk-vetettük a dolgok akkori állását, és Koppenhága mellett döntöttünk, mert itt színvonalas mesterképzés ígérkezett mindkettőnknek, és ezek mellett a megélhetés, bár drága, de diákmunkával is biztosítható. Bármennyire is iszonyatosan hosszúnak tűnt, két hónap alatt sínre került az itteni életünk, lett munkánk, lakásunk, bútoraink; nagyon szerencsésnek tartom magunkat, és örülök, hogy volt bátorságunk elindulni, talpraesettségünk eligazodni a dán fővárosban. Készültem a nyelvvizsgára, peregtek a hetek, aztán egyszer csak jött a villámcsapás. Nem vettek fel. Előbb a vészforgatókönyvként szereplő Koppenhágai Egyetem utasított el: nem teljesítem a formális bemeneti követelményeket. Tudjátok miért? Mert nincs egy kreditnyi tudásom sem Design&IT, szabadon fordítva számítógépes tervezés témakörében. Mert az alapképzés elején kutya sem tanított ilyet a Műegyetemen, a végén a dánoknál meg csak alkalmazni kellett. Eleinte nehezen ment, aztán belejöttem, de papírom nincs róla. Idén tavasszal az otthoni, egykori csoporttársaim körében nagy vihart kavart az egyik egyetemi tanár kijelentése – „Az igazi mérnök papíron tervez, és csak utána bohóckodik a számítógépen!” Érdekes, a 9 havi tervezőirodai munkámban nem tudom hová lettem volna számítógép nélkül. Erős kontraszt ez: ami a Műegyetemen bohóckodás, az a Koppenhágában elvárás, nekem pillanatnyilag átugorhatatlan gát.
A másik egyetemmel, a dán műszaki egyetemmel cifrább a helyzet, ott ugyanis az elutasításom okát közel egy hónapig nem voltak hajlandók elárulni. Itt közbe kell vetnem, hogy az elutasítás oka egy olyan, január végén közzétett feltétel, amellyel még tavaly télen a döntés meghozásakor nem számolhattam, így nem tudhattam előre, hogy nem fognak felvenni. A feltétel a következő: a Bachelor fokozat megszerzése során folytatott tanulmányokat figyelembe véve, a jelentkező átlagának el kell érnie maximálisan elérhető osztályzat 75%-át. Számokra átfordítva, az 5 fokozatú magyar skálán legalább 3,75-ös átlagot kell produkálni. Ilyenem pedig nincs, hiszen bármennyire is jól sikerült az utolsó két félév, a stabil 3,2 körüli műegyetemi átlagomat (ami a közlekkaron kifejezetten jónak számít!) csak 3,52-ig sikerült feltornászni, ez a maximum 70,5%-a. Szomorú, mondhatnánk, de ez annál több.
Mégis, milyen következtetéseket vonhatunk le az eddigiekből?
Egyrészről felvetődik, hogyan is vethetnénk össze almát és körtét, az otthoni rendszerben vérrel és verítékkel összeszedett kegyelem-ketteseket, és a kemény munkával a dánoknál összeszedett jeles és jó jegyeket? Nem ugyanazokon a pályákon versenyzünk, nem indulunk egyenlő esélyekkel, a dánokhoz mérve semmiképpen sem. Otthon keményebben fogott a ceruza, de ettől a kikerülő diákok csöppet sem lettek jobbak, sőt, ellenben óriási versenyhátrányba kerültek velem együtt; az évfolyam- (és sors)társaim nagy része ezzel azonban nem foglalkozik, nem értesül erről a hátrányról, hiszen amúgy sem vágyik messzebbre. A diplomához még egy utolsó harc, a nyelvvizsga megszerzése vár(t) rájuk. Rám pedig kissé értetlenül néznek, miért nem maradtam otthon, miért mentem el.
A következő következtetés, amit levonhatunk: a Műegyetem, és különösen a Közlekedésmérnöki Kar, mint legenda, létezik bár, nyomokban a mai napig megtalálhatók nagy tehetségek és kiemelkedő kutatási eredmények, de ebből az egyszeri hallgató mit sem lát. Az ő része a megalázás, földbe tiprás; az evolúció pedig hamar rávezeti (és rá is vezette a többséget) a tisztességtelen eszközök, apró-cseprő simlik útjára, s harmadév táján igen kevesen mennek puska vagy inkább méreteit és kiterjedését illetőleg atombomba birtokában zárthelyit és vizsgát írni. A büszkeségem része, hogy az egyetemi pályafutásom során sem éltem ilyen eszközökkel; bár egy bizonyos Mechanika 3 pótzárthelyin volt nálam segédlet, de érdemben használni nem tudtam, sokkal jobban féltem a lebukástól. Sokan azonban megedződtek; a kérdésem pedig naiv és durva, de: az adót is ilyen természetességgel csalják majd el?
Mindeközben az oktatáspolitika boldogan vitatkozik erről-arról. Bevezették bolognai rendszerű képzést úgy, hogy érdemben nem ellenőrizték, hogy a képzésváltás célja teljesül-e? Vajon van-e értéke a BSc diplomának? Tudja-e a mai hazai közép- és felsővezetői generáció, hogy mit jelent a BSc? Vagy csak elégedetlenkedik, hogy ezen túl sokkal több a „buta” mérnök?
Vajon elgondolkodtak-e oktatási vezetőink azon, hogy mi történik annak a néhány száz, reményekkel és motivációval teli fiatalnak az életével, aki elsőként vesz részt ebben az újfajta képzésben? Tudják-e, hogy mi voltunk a kísérleti nyulak, és az ő grandiózus változtatásaik (amelyek egyébként megfelelő előkészítés és kivitelezés esetén működőképesek!) számos fiatal, értelmiségi létre törekvő fiatal életét törte derékba?
Vajon tudják-e a közlekkart nagyra értékelő sorstársaim, hogy mit adott nekik az elmúlt 5 egyetemi év? A közös küzdelem és szenvedés jó csapatot kovácsolt össze, örülök, hogy az évfolyamunk magja a mai napig szoros barátságban veszi az élet akadályait – és távolról valamennyire ennek a társaságnak a részének érzem magam. Az összecsiszolódást jól szemlélteti az előttünk egy évvel kezdett évfolyam idei kari napokra készített búcsúvideója, és az, amit távolról az idei kari napokból láttam. A legtöbben felnőttek, megkomolyodtak, és ez ennél a „játéknál” meglátszott; megtanultak együttműködni, olykor önzetlenül segíteni egymást éjszakákon át. De mi az az ár, amit ezért fizettek, fizetnek még most is néhányan?
Én úgy érzem, túl sokat veszítettem a Műegyetem által. A korábbi tudás iránti lelkesedésem többé-kevésbé a múlté, a mesterképzést pillanatnyilag sokkal inkább a jövőbe történő befektetésnek látom, nem pedig örömteli tanulásnak. Az ifjú hév oda, de a sikerélmények általi motiváció nem érkezett meg utána, pedig kellett volna. Nagyon nagy bajnak kell történnie, hogy hajlandó legyek továbbtanulási céllal még a BME-re betenni a lában. Ezzel én még a szerencsésebbek közé tartozom, de van olyan is, aki blogjában közölte: „Mindneki kérdezi, hogy maradok MSC-re, a tanáraim is megszólítanak, hogy ugye maradok, és a sírógörcs kerülget, hogy maradjon, akinek két anyja van!” Vajon jó szakember lesz-e, aki a 7 féléves BSc-t nem tudta 10 félév alatt befejezni, és kilátása van arra, hogy 12 alatt befejezi?
Elpazarolt idő-e vajon, amit itt töltenek, és 24-25 évesen nem lenne-e jobb már lassan a családalapítást tervezgetni? (Nem mintha én a 25. születésnapom közeledtével ezt akár csak fontolóra venném.)
Mélységesen elkeseredett vagyok. Egyrészt a közösség és évfolyamtársaim miatt is, hangsúlyozva, hogy sokan nem is szembesülnek azzal a veszteséggel, ami őket éri. Ők a szerencsésebbek, mert azok, akik ezt hozzám hasonlóan látják, rettentő nyomorultul érzik magukat, köszönhetően a Műegyetemnek.
Személyes oldalról a helyzet pedig még rosszabb, hiszen hamarosan döntenem kell: hogyan tovább? Mi a fontos nekem, mi hasznos a jövőm szempontjából? Feladom-e a jövővel kapcsolatos eltökélt szándékaim egyikét? Mesterképzéshez idén nem jutok Dániában. Szinte egyetlen esélyem, ha idén még bele akarok vágni, hogy jelentkezem Németországba, hátha oda felvesznek. De ha ez véletlenül megtörténik, akkor választanom kell, hogy vér és könnyek árán (legalább időlegesen) feladom az éppen döcögősen elkezdett, de eddig nagyon is rózsaszínű és rózsaillatú közös életünket Gyöngyivel, és lehet, az egészet kockára teszem azért, hogy egy papírral több legyen a zsebemben? Mit érek egy papírral, de nélküle? Most elképzelhetetlen.
Vagy talán feladom a szakmai céljaimat, hogy a mesterfokozatot elérjem? Ezentúl majd együtt kell élnem a tudattal, hogy én sajnos csak 70,5%-os mérnök vagyok, ráadásul hülye Bachelor, ennyire futotta az én fejemből, legyek boldog, hiszen másnak még ennyi sem jut?
A helyes megfejtést várom bármilyen írásos vagy szóbeli formában a szerkesztőségbe. Tudjátok, hol találtok.