A harmincötös sorszámú bejegyzésem viszonylag nagy hullámokat kavart, leginkább kétféle reakciót kiváltva. Együttérzés és sajnálat volt az egyik, értetlenség a másik. Az értetlenség persze leginkább talán annak szólt: elmentetek a világ egyik kellemesebb sarkába, van munkátok, lakásotok, jól érzitek magatokat; mégis mit problémáztok ezek után? Erre is, és
a végén nyitva maradt legfontosabb, általános kérdésre is megpróbálok itt választ adni: mi lesz most? Erre válaszolni legalább olyan tudományos, mint kávézaccból vagy esetleg gombócokból jövendőt mondani, de hiszen mérnök leszek (vagyok), megoldom talán.
Az alaphelyzet a következő: adott Gyöngyi, aki elkezdett otthon egy mesterképzést, majd egy félév után otthagyta, hogy nekivágjunk a nagyvilágnak, és egy külföldi mesterképzésnek, mellesleg pedig a közös életnek. Koppenhágában is sikerrel elvégzett egy félévet a mesterképzésén, hátra van még három. Ebből egy a diploma, egy pedig a kötelező „ipari” gyakorlat vagy cserefélév, amelyet szakmailag megfelelő módon a világ bármely sarkában elvégezhet. Adva vagyok én a közel egy éves tervezőirodai tapasztalatommal, meg egy bachelor diplomával; csak épp nem vettek fel itt semmilyen mesterképzésre, pedig szerettem volna menni. A tervezőirodában szerzett első benyomásaim alapján tisztában vagyok vele, hogyha valaha is szeretném, hogy magukkal egyenrangú mérnökként kezeljenek mindazok, akiknek még a hagyományos diplomájuk van, ahhoz mesterképzést kell végeznem. Nyugat-Európában erre kisebb szükségem van talán, de az embernek azért van hazája (többek között), hogy oda menjen haza, és ott boldogan éljen, míg meg nem hal, pontosabban fogalmazva, külföldi létem alatt is szem előtt kell tartanom, hogy amit csinálok, tanulok, az otthon is eladható legyen. Ez az egyik kulcsfontosságú oka annak, hogy eljöttünk: valamivel többet, jobbat, avagy legalább könnyebben eladhatót tudjunk felmutatni, amikor az első-második komolyabb állásunkra pályázunk – az első öt év után pedig úgyis a tapasztalat számít. Minden más – világot látni, együtt élni – a kellemes összekötése a hasznossal.
Mire fel ez a nagy eladási, kitűnési vágy? Évfolyamelsők nem voltunk, a summa cum laude minősítésről is messze lecsúsztunk már, sőt, megkockáztatom, nincsenek doktori ambícióink. Úgy láttuk viszont, hogy két nyomós okunk is van eljönni. Egyrészről ma 23-24 éves pályakezdőként Magyarországon hosszú távon boldogulni nagyon nehéz. A kis cégek többnyire alacsony árszinttel élnek túl, ami magával hozza az alacsony fizetést és a versenyképesség érdekében a zsebbe történő kiegészítést. A nagyobbaknál szabályosan kell, hogy történjen minden, hiszen túl nagy a lebukás veszélye – cserébe viszont nem tudják biztosítani azt a fizetést, amit 3-4 küzdelmes egyetemi év után elvárnánk. Másrészről, páratlan lehetőség számunkra ez most. Magyarország 15 éven felüli népességének csupán az egynegyede beszél bármilyen idegen nyelvet, a maradék 75 százalék semmit. Ezen felül 2009-ben az egyetemi végzősök egynegyede nyelvvizsga hiányában nem kapta meg az oklevelét. (Mindkettő 2010-es KSH adat. http://portal.ksh.hu/pls/ksh/docs/hun/xftp/gyor/jel/jel310031.pdf) Mi mindketten két felsőfokú nyelvvizsgával, és ténylegesen használható nyelvtudással rendelkezünk – az adatok tükrében ez olyan kulcs a nagyvilág kapujához, amit nem használni vétek.
Jó ideje rágjuk, fontolgatjuk azt a kérdést, hogy mi lesz, és nagyjából négy járható utat látok magam-magunk előtt; persze nem mindegyiket tartom érdemesnek arra, hogy elinduljak rajtuk.
Az első út. A mi világunk a létező világok legjobbika, van munkánk, van lakásunk, nagyjából kijövünk a dán koronáinkból. Gyöngyi tanul, én dolgozom. Szerettem volna ugyan mesterképzésre menni, de nem jött össze. Így jártam bizony, ezt most kénytelen leszek tudomásul venni, cserébe viszont jól mennek a dolgok, ne változtassunk rajtuk. A 70,5% embereknek ennyi járt.
Kétségtelen előny, hogy ezen az úton nem állnak előttünk (látható) földcsuszamlásszerű változások, folytatódik minden abban a kerékvágásban, amelyikbe éppen, hogy csak belekerültünk. Hátránya, hogy sem a szakmai tapasztalatom nem gyűlik, sem pedig nem leszek így semmilyen mester a földszitáláson és daráláson kívül. Nem javasolt útvonal.
Második út. Nem vettek fel itt Dániában? De hiszen otthon felvettek két helyre is még februárban! Ugyan nem iratkoztam be, tehát az a felvételi eredmény elveszett, ugyanakkor nagy valószínűséggel újra felvennének, akár a győri infrastruktúra-építőt, akár az óbudai biztonságtechnikai mérnöki mestert választanám. Mindkettőt természetesen levelezőn, hiszen mellette jó lenne egyrészről folyamatosan szakmában maradni, másrészről a fizetés sem jönne rosszul. Kérdés, hogy az életem háromfelé szakadva (Budapest-munka, Győr-egyetem, Koppenhága-Gyöngyi) mennyire működne hatékonyan, s az előrehaladás látszata mellett, hasonlattal élve a kecske éhen marad, a káposzta meg elfonnyad a sok utazás közben.
Szakmai szempontból megbízhatónak tűnő út, hiszen ha a régi munkahelyem visszakapnám (jó eséllyel igen), akkor már csak azon kell elgondolkodni, hogyan kivitelezhető ez az egész? Mi értelme volt akkor nekivágni a nagyvilágnak, ha végül ugyanott kötök ki jövő februárban, ahol kiköthettem volna idén februárban, csak nem akartam ezt választani, egy jobb minőségű, jobb hírű, érdekesebb, külföldi tanulást magában hordozó program reményében? Minek fektettünk erőt, fáradságot, pénzt és időt ebbe a koppenhágai kalandba? Gyöngyi elméletben töltheti a gyakorlat/cserefélév időszakát Magyarországon ¬ de megint csak: van értelme?
Mit tegyek februárig? Maradjak, és dolgozzak itt, amíg hagynak? Vagy menjek vissza még most a volt munkahelyemre, mert az ugyan kevesebbet fizet, de többé-kevésbé biztos, és minél előbb visszamegyek, annál nagyobb eséllyel vesznek vissza? Akkor szétválnak útjaink, mondjuk szeptembertől februárig biztosan. Nem beszélve arról, hogy a további fél év időveszteség sem való az ínyemre. Ez az út pont a fentebb leírt ambícióinkkal ütközik: szeretnénk valamivel többet tudni, mint a többség.
Harmadik út: tovább tanulni kell, elmenni viszont nem muszáj. Felvételiztem ezért bachelor-képzésre is, itt Koppenhágában. Kissé hunyorítva rokon szakmának nevezhető, amire jelentkeztem: kivitelezés-menedzsment és építés-technológia (v.ö. diplomás építésvezető). Új hír, hogy ide fel is vettek. Ha a negyedik úthoz tartozó tervek közül semelyikhez nincs kedvem, ez is a kisebb rossz utak közé tartozik, hiszen emellett jó eséllyel szitálhatom a földet, valószínűleg nagy gondom nem lesz egy rokon szakmában elvégezni még egy bachelort, persze ettől függetlenül megfelelő komolyságot és figyelmet kell szentelni neki.
Tekintetünket a jövőre vetve viszont felvetődik: mit fogok még egy ilyen (fél)diplomával kezdeni? Hol tudok ezzel elhelyezkedni? Jobb esélyeket teremtek-e magamnak azáltal, hogy lesz még egy papírom ugyanezen az oktatási szinten? Nem tudnék egyértelmű igennel válaszolni. Cserébe viszont háborítatlanul folytatódik közös életünk a mostanra megszokott helyszínen, nagyjából a megszokott és bejáratott keretek között. Hogy két-három év múlva felvetődik-e bennem újra a mesterképzésre való igény, ha már Gyöngyi túl lesz a sajátján, nem tudom. Kérdéses, hogy én akkor képes leszek-e még visszaülni még további két évre a mesterdiploma kedvéért az egyetemi padsorokba, ahelyett, hogy a munka világába vetném magam, akkoriban már közelebb a 30 éves korhoz, mint a 25-höz.
Negyedik út. Körbekutattam annak idején, és megállapítottam, hogy Németországban még nem jártak le az ősszel induló mesterképzések jelentkezési határidői, így elkeseredettségemben 6 egyetemre/főiskolára jelentkeztem. A programok mind érdekesnek ígérkeznek, az intézmények különbözőek, nyilvánvalóan a nevesebb helyre szívesebben mennék, és az is gyanítható, hogy egy kisebb városi főiskolán baráti elbírálásra számíthatok a családiasabb jelleg miatt. Ezekről még semmi hír nincs, így csak várakozunk, és latolgatjuk az esélyeimet. Ez a leginkább kétélű út kétségkívül, hiszen ha ezt választom, jó eséllyel arra halad a képzettségem, amerre eredetileg is szerettem volna. Az ára azonban ennek nagy, elsősorban bizonytalanság: Gyöngyivel így külön kell költöznünk, hiszen ő Koppenhágában marad (meddig?), én pedig Németországban folytatom valahol a tanulást. Távolról szeretni állítólag könnyű, olykor sokkal könnyebb, mint közelről, de pillanatnyilag közelről is jól megy vele kapcsolatban, így nem szeretném, ha több száz kilométer ékelődne közénk. Önmagában nem is a kilométerek száma a lényeges, hanem az időtartam: meddig leszünk ilyen távol? Ha tudnánk, hogy csak fél évről van szó, szinte fél lábon is kibírjuk. És ha másfél év? Kicsit sok, talán már túl jó barátunk lenne a skype, és lassan-lassan jobban ismernénk egymás sorozatosan ejtett helyesírási hibáit, mint egyéb bármilyen (nem létező) rossz szokását. Nagy szerencsével esetleg össze tudnánk hozni havonta egy látogatást, de a két látogatás között milyen közös élményekre számítsunk?
Van esélyünk arra, hogy ez csak fél év legyen: feltéve, hogy kellően nagy városba vesznek fel, ahol Gyöngyinek a korábban emlegetett szakmai gyakorlatra van esélye. Persze megint kérdéses, hogyha Koppenhágában kapna jó ajánlatot, fel akarja-e adni egy kevésbé jó ajánlatért, hogy cserébe ne másfél, hanem csak fél évet töltsünk külön.
A döntés pillanatnyilag nem az én kezemben van, hiszen amíg nincs mindenhonnan válasz, hogy felvettek-e, addig nem tudok mit választani, nincs hova lépnem. A jövőbe sajnos nem látunk, így csak becsülni, álmodni, és következtetni próbálunk, hogy melyik út a legjobban járható. Az augusztus valószínűleg már a döntés hónapja lesz, és nem lesz könnyű. Választhatok, hogy a szívem fájjon, vagy a fejem.
Már most fázom a gondolattól, hogy a negyedik utat kellene választani, ha lehetőségem adódik rá. Végignézve a három másik útban lévő potenciált, az esélyt arra, hogy bármelyikből is hosszú távú hasznom legyen az életben, messze elmaradnak a negyedik mellett. Hiszen ott mindegyiknél le kell mondanom az elképzeléseim egy részéről. A negyedik kissé más, ott mindketten lemondásra vagyunk ítélve. Itt azonban valami egész másról kell lemondani, (remélhetőleg ideiglenesen) az együttélésről. Mert Gyöngyiről csak úgy lemondani… azt nem!
