Visszazökkenve a hétköznapokba, megint csak nem volt módom tétlenül ülni. Lakáskeresés és –nézegetés, egyetem, és hát a mindennapok házi apróságok teljesen elvitték az időmet. Aztán csütörtök délután megérkezett Józsi és BaiYue. Kissé náthásak voltak, kint a szitáló ködös eső pedig nem csábított semmi jóra, így aztán inkább házigazdánk (Jutta) ebcsoráját ettük, aztán kezdetét vette a több napos múlt- és családfakutató szeánsz. Hiszen Jutta férje szegről-végről rokon. Csak ha hirtelen kell mondani, akkor azért ez nem megy olyan könnyen. Utána még egy bevásárlás és egy időpontkérés is a műsoron volt, mivel a két ünnep között síelésről álmodozunk, ehhez pedig nekem sínes sport-térdvédő kell, komoly, nem holmi fásli. Este 10 után, miután visszatért Jutta, persze tovább folytatódott a családi história boncolgatása, amit tulajdonképpen nagy kíváncsisággal és élvezettel tettünk szerintem mindannyian. Részletekbe nem bonyolódva, megdöbbentő, amikor a számunkra korábban teljesen ismeretlen családfát látjuk az 1780-as évekig visszavezetve. Érettségi bizonyítványokat a 19. század közepéről, fényképeket felmenőink sírjairól. Persze, ettől a tudástól nem lesz hirtelen más a világ, nem mondható közvetlenül hasznosnak, de mindenesetre jó érzés tudni ezt-azt a famíliáról. Biztos, hogyha egy kis időnk lesz, kijár egy zarándoklat a felmenőknek a temetőben…
Pénteken a hosszúra nyúlt reggeli után én lakást nézni indultam, szép is volt, csak épp a bérléshez kellő dokumentumok nem voltak még a fasorban sem, így aztán a kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott. Délután az egyetemi dolgokkal foglalkoztattam magamat, aztán megint Juttával vacsoráztunk. Másnap szinte hamar a városba mentünk, bármennyire is nem volt csalogató az idő. A kínai boltban kezdtünk, ahol egyrészről kapható mindenféle keleti csodaherkentyű, meg pár itt is ismert finomság, főleg a halas pultban; viszont felár nélkül kapható volt az allergia is, mert percek után összefutott… na, nem a nyál a számban. Valószínűleg a sok rizs és egzotikus fűszer, szállítási por és pollen csodás elegye kicsapta az orromban a biztosítékot. A Reichstag kupolájába már csak időpontfoglalással lehet bejutni, volt is délután háromra időpontunk szombaton. Repülőtérihez hasonló biztonsági ellenőrzés, folyamatos kíséret, zsilipeléses beléptetés mellett sikerült be is jutnunk. Először a tetőteraszról néztük meg a BER, vagyis a jövő júniusban nyitó, összes berlini repteret kiváltó Willy Brandt (?) ellen tüntetőket, akik éjjeli repülési tilalmat követeltek. Aztán az okos fülhallgatós vezetéssel fel, majd lejöttünk a kupolából, és a múzeumok felé vettük az irányt. A bejáratnál derült ki, hogy nekem még külön jegypénztárba kellene a jegyemért zarándokolni, így lemondtam a kultúráról, így is kellő dolgom volt még otthon, a múzeum meg már csak bő egy órát lett volna nyitva, nem sok értelme ilyenkor befizetni a viszonylag drága belépőre.
A vendégeskedés megkoronázásaként Jutta igencsak kitett magáért a szombat esti vacsorával. Talán részéről nem volt ennyire tudatos a dolog, de az ízletes hagyományos marhahúsleves, majd utána a túrógombóc prézlivel és szilvakompóttal a hasunkat bizony hatékonyan hazarepítette. Meg is emlegettük, akár szerették, akár nem, együtt élt a kuruc és labanc a konyhában is, nem kevés ideig, így aztán a rokon vonások is felismerhetőek az étkekben.
Vasárnap Cottbusba vezetett az utunk Gudrun és Wolfgang meglátogatására. Nagy örömmel vártak minket, én is szívesen láttam őket, mivel 2005 óta nem találkoztunk, és, bár előzőleg sem sűrűn, de azért viszonylag rendszeresen és örömmel tettük egészen pólyás korom óta. Együtt ebédeltünk, kicsit körbeautóztuk a városkájukat, hogy büszkén bemutathassák a legújabb könyvtárépületüket és hasonlókat. Józsiéktól aztán búcsút véve, én még maradtam a délutáni kávéra, aztán én is visszatértem másfél óra vonatozással Berlinbe.