Tegnap este megérkeztünk Koppenhágába. Kis híján pont egy évvel az után, hogy hazaköltöztem ugyanebből az országból, csak épp egy másik városból. Hosszú út volt idáig. Kezdhetjük a kétszer fél év horsensi tartózkodással, folytathatjuk azzal, hogy a 2010-es évben, bár „semmi komolyat nem csináltunk”, még egy hét szabadságot sem sikerült kivenni egyben, ettől még azért jártunk itt-ott.(Miért a többes szám? Mert ketten vagyunk itt, Gyöngyi és én. Nem hinném, hogy sokaknak be kellene még mutatni, hiszen a legtöbben már találkoztatok vele.)
Aztán folytatódik azzal, hogy mindkettőnkben megfordult már többször a gondolat, hogy jó lenne még messzi földeket látni, és ott kamatoztatni, de főleg gyarapítani a tudásunkat. Nem áll ez messze attól sem, amit otthonról hoztunk: „csak az a tiéd igazán, ami a fejedben van”.

Mit keresünk Dániában? Elsősorban fejenként egy mesterfokozatú diplomát. A háttérben persze keressünk még munkát, új helyeket, új barátokat és kollégákat, és végül, de nem utolsósorban: a saját közös jövőnket.
Osztottunk-szoroztunk, kerestünk, felmértük a lehetőségeket, és közel egyetlen értelmes megoldásként adódott Koppenhága. Budapest a mi városunk, bátran mondhatom, hogy otthonunk és egyik kedvenc helyünk. Mindkettőnknek van ott egyetem, de a minőséget tekintve messze alulmúlja azt, amit az ember várhat egy jól működő oktatási intézménytől.

Nem kicsi áldozatot hoztunk, hogy elinduljunk, és nem kis szívfájdalmat okoztunk otthon, hogy útnak engedjenek. Magunk mögött hagytunk családot, néhány nagyon régi jó barátot, munkahelyet, és frissen alakuló baráti társaságot.
Ez a napi-heti pár sor a blogban segít majd az évek múlásával visszaemlékezni az itt töltött napok örömére és bánatára, fáradságára és izgalmaira, szubjektíven, rendszertelenül, az én szavaimmal. Persze nem egyirányú csatorna ez, örömmel várom a visszajelzéseket is mindenkitől! Aki szeretne, egy kicsit itt lehet velünk minden nap.

Indulás előtti pillanatok