Múlt szerdán végre-valahára befutott a telefonhívás, amire jó ideje vártam. Először persze azt sem tudtam ki az, mi az, elvégre ha az ember a a Skov og Landskab című osztályra jelentkezik, akkor meglepődik, ha az erdő és táj nevű részlegről hívják fel. Pedig a kettő egy és ugyanaz. A rövidzárlat után leesett, hogy jelentkeztem diákmunkásnak a koppenhágai egyetem (KU – olyan, mint otthon az ELTE: van bölcsészettől természettudományig és biológiáig mindenféle szak) fentebb nevezett tanszékére. Behívtak egy interjúra csütörtökre. Ez már nagyon feldobta a szerdai napot, pedig még csak egy meghívás volt. Persze másnap, ha nem is élre vasalva, de kellő ünnepélyességgel felöltözve megjelentem az adott időben az adott helyszínen, ami az egyetem egyik belvárosi campusában, egy vadonatúj épületben volt. Itt röviden megkérdezték ki vagyok, mit csinálok, mit tanulok, mit csináltam laboratóriumban stb. Majd elmondták, miről lenne szó: egy országos erdészeti felmérés mintáit kell előkészíteni a laboratóriumban; minta nagyon sok van, és ha megneszelik a kollégák, hogy van kéznél egy diákmunkás, akkor munka is lesz bőven. Egy levegővel azt is mondta Inge, akkor még csak leendő főnököm, hogy ők szeretnének alkalmazni, és ő már nyomtatott is egy adatlapot az alkalmazásomhoz. Nem tudtam tiltakozni, azóta is nagyon örülök. Rögtön ott is tartottak pár órára, ezúttal borítékolni egy jót, de különösebben nem zavart a dolog, két dán tájépítész-hallgatóval ezer levelet hoztunk küldésre kész állapotba. Mellékes egyébként, de egy éve 1 nap eltéréssel, március 24. helyett március 23-án voltam az előző/első munkahelyemen az első beszélgetésen, amiből szintén megállapodás, munka, és szerintem kölcsönös elégedettség származott.
Repültem szinte haza, végre munkám lesz! Felbuzdulva ezen, nekiláttam láncot olajozni otthon, mégsem lehet csicsergő biciklivel menni a munkába! Felfedeztem viszont több hiányosságot is, elsősorban a láncon, meg a lánckerekeken elöl és hátul is: mind-mind cserére szorul.
Pénteken kilencre mentem, vittem a kitöltött szerződést. A laborban egy dán biológushallgató kalauzolt körbe, aztán – mivel nem volt épp kéznél az én feladatomat képező feldolgozható minta, ezért az ő ásványi mintáin dolgoztunk. Ebédszünet után még maradtunk, három körül jöttem el. Hazafelé megálltam két biciklisüzletnél is, ajánlatot kértem javításra, illetve alkatrészre és szerszámra. Nem lettem tőle sokkal vidámabb, egyik helyen 700, a másik helyen 600 koronát mondtak a javításra, alkatrészre pedig 400 körüli árat.
Szombatra végre előbújt a nap, és a szél is csak enyhén lengedezett, így végre tudtunk kirándulni egy kicsit. A közeli Hareskov (Nyúlerdő) volt a cél. Gyöngyi szerint kicsit a Normafára emlékeztet a helyszín megközelítése, ott is van szép családi házakkal szegélyezett út, és vasút is akad arrafelé, ami itt a HÉV. Aztán az erdő maga jóval lankásabb, és meg kellett állapítanunk, hogy március utolsó hétvégéjén még az ébredésnek nagyon csekély jeleit mutatta a természet. A vasútállomástól pár lépésre kihelyezett térkép alatti dobozkából magunkhoz vettünk egy kis kézitérképet, és kitűztük a célt: az erdő túlsó végén található tavat. A rögös út egy autópályán át vezetett, ez sajnos kettészeli az erdőt, de aztán megérkeztünk a tóhoz végül, amit leginkább evezősök használhatnak: a kihelyezett bóják, és a domb oldalára épített nézőtér is erre utal. Itt aztán piknikeztünk egy jót, és sütkéreztünk, amíg az éledező szél a nap elé gurított pár felhőt. Akkor aztán hazaindultunk, útközben megálltunk két Nettoban is, hogy parkettavédő műanyag alátétet vételezzünk az íróasztalhoz, olcsó pénzért. Az első helyen az nem volt, de vettünk két teflonos magas falú tepsit, rendkívül olcsón.
A második helyen sikerült elhozni az utolsó darabot, de aztán szembesülnünk kellett a hazaszállítás nehézségével, hiszen egy 90x120 centis műanyag lap, viszonylag rugalmas, de leginkább laposra kinyújtózott állapotban szeret lenni. Ezen még tudtunk segíteni a biciklis spirálzárral, összetekertük, és itt hibáztunk, mikor a biciklim csomagtartójára tettük. Eleinte jó volt, csak aztán amikor leesett, és a mögöttem szabályosan közlekedő kerékpáros áthajtott rajta… Akkor lett két, 60x90-es műanyag lapunk. A vétlen gázoló (P.Gy.A. 23 éves koppenhágai lakos) sajnálatát fejezte ki az eset fölött. Kissé elszomorodva hazatértünk, aztán a csodaragasztónkkal egybeforrasztottuk újra az alátétet, szinte jobb lett, mint újkorában. Szinte. Főzés-evés következett, aztán felfedeztük, hogy a március közepi túrószállítmányunk enyhe kesernyés illatot áraszt, de megkóstolva még csak érett íze volt, azonnal sütni kellett volna, ha kéznél lett volna a bevált otthoni recept. De senki nem akarta eleinte megmondani, én pedig az értékes szállítmányt nem akartam holmi internetből vadászott kétes receptekre fecsérelni. Késő este aztán kézhez vettem otthonról a receptet, csak egy ponton sántított: „akkor van kész a sütemény, ha megérzed az illatát, kb. 35-40 perc után.” Tudni kell, hogy konyhánk van, de sütő nincs benne, a közös sütő pedig kb. 50 lépésre található. Finom lett.
Vasárnap viccelődtünk vele, hogy ha abba a múzeumba indulunk, akkor biztos lomtalanítani fogunk megint. Ezúttal nem így lett, eljutottunk a Fihedsmuseet-ba, ami a második világháborút mutatja be dán szemszögből. Így megtudtuk azt, hogy a német megszálláskor 16 dán katona esett el. A holokauszt áldozatainak számát szemléltető térképen összehasonlítottuk: Magyarország ötszázötvenezer, Dánia kb. 160 áldozatot veszített. El kell ismerni: nagy szerencséjük volt, és feltehetőleg ügyesen is helyezkedtek. A németeknek csak 300 km sínre volt szükségük, hogy Jütlandon keresztül elérjék a fontos norvég kikötőket. Koppenhágában német tiszteket pihentettek, frontvonal közel s távol nem húzódott erre; a semleges svédek közelsége is sokat segített. Nagyon érdekes, tartalmas kiállítás volt, a végére elfáradtunk már.
Végezetül pár kép a tóról:
