Kedden túlestem a meghallgatáson, amiért tulajdonképpen hazatértem egy villámlátogatásra. Nem sokat tudok róla mondani, semmilyen értékelhető megérzésem, megállapításom nincs arról, hogy sikerült. Annyi biztos, hogy a németet régen nem beszéltem, így meglehetősen nehezen épültek a mondatok, nem jöttek könnyen a szavak. A kérdések nem feltétlenül voltak barátságosak, bár utólag már nagyon ellenségesnek sem tekintem őket: megkérdezték, miért csak utólag hívtak be, mit csináltam, mennyi ideig Dániában, milyen intézmény volt az. Aztán az már kicsit jobban meglepett, amikor az acélszerkezetekkel és az építőanyagokkal ápolt bensőséges viszonyom meglétéről kérdeztek, főleg, hogy részletesen ecseteltem a beadott anyagban, hogy ilyenekkel nem szeretnék foglalkozni. Száz szónak is egy a vége, a meghallgatásnak két végeredménye lehet: vagy megállapították, hogy töröm a németet, magyarázkodom a kérdéseikkel kapcsolatban; vagy megállapították, hogy töröm a németet, de minden kételyüket eloszlattam a válaszaimmal, sarokba szorítani nem sikerült. Végeredmény majd április-május körül, addig fátylat rá, nem érdemes gondolkodni ezen.

Természetesen otthon is nyitottam naponta az álláskeresős oldalakat, de kedd és szerda este azért sikerült társaságba is menni. Jó is volt az otthoniakat látni, bár még nem sok idő telt el azóta, hogy eljöttünk, meg persze mindenkire nem is juthatott idő, de valamiért legközelebb is kell menni. Csütörtökre jutott a visszaút, az már némileg kevésbé volt gördülékeny, mint a hazaút. A beszállókártyáért több mint negyven percet álltam sorban, aztán a biztonsági ellenőrzés gyors volt, cserében viszont a belső váróban elég civilizálatlan állapotok fogadtak: meleg és tömeg, földön ülő emberek. Igazi fapados kiszolgálás! Idővel kiírták, hogy a járatunk késni is fog, tetézve az örömöket.

Legalább sikerült ablak mellé ülnöm, nézelődhettem, amíg a felhők nem takarták el a látványt, aztán pedig lassan a ködbe is belerepültünk, egy merő szürkeségben telt az utolsó fél óra, aztán egyszer csak megjelent alattunk nagyon közel a tenger, süllyedés-süllyedés… Aztán az aszfalton sikerült mégis landolni. A terminálon belül kilométereket gyalogoltam még, mire a kijáratot sikerült megtalálni, nem könnyen. Eső és szürkeség fogadott, szerencsére nem kellett sokat kint tölteni, a busz gyorsan hazahozott, Gyöngyi pedig két fogásos vacsorával várt J

A címben ez szerepel: kb. 0:55-nél mondják a cím szavait. Eredetileg még nagyon régen, a Harmónia Kamarakórus előadásában hallottam, ez csak hasonlít rá…