…és aztán visszatranszportált minket a repülőgép Koppenhágába július 21-én. Kicsit nehéz szívvel, mert a családi „sikersorozatunk” mindkét nagyszülőmet az egészségügy karmai közt találta indulásunk napjaiban. És ez még nem minden sajnos. Így az eredeti terv módosult, és az egy nappal utánunk érkezni tervezett szüleim csak késve, vasárnap futottak be. Addig sem henyéltünk sokat, épp csak pár lélegzetvételnyit csütörtökön. Pénteken Gyöngyi olasz csoporttársánál rizottóra voltunk hivatalosak, meg persze pár jó szóra is, így még két olasszal kiegészülve hatan nagyon kellemes estét töltöttünk együtt. Talán most először úgy volt programunk a városban, hogy előtte és utána is jól esett az a tizenpár kilométer előtte és utána is mindkettőnknek, a dán nyár balzsamos éjszakáját végre megtapasztaltuk. Persze csak szolidan, mert Gyöngyi dolgozott szombaton, így nekem a magány jutott, meg a kísérleti málnás sütemény legyártása napközben. A kísérlet során élőállat és ember sem egészségügyileg, sem méltóságában nem sérült, az eredményről jobb lesz megfeledkezni. Nem úgy alakult, ahogy terveztem, és bár elvittük a születésnapos Lubovhoz, de a kis létszámra és a félresikerültségre tekintettel csak az asztal szélére mertük kitenni. A születésnap is meglehetősen csöndesre sikerült, hosszasan három vendégből kettőt mi adtunk, és még az otthonlét fáradalmai látszottak rajtunk ¬ ez nagyban meghatározza a társalkodási készségeinket. Persze vasárnap megint a magány várt, bánatomban takaríthattam legalább.
Aztán éjszaka megérkezett a vendégjárásunk második csoportja, jó későn sajnos, így csak alvás lett az estéből, már akinek, mert meglehetősen elszoktam már (Gyöngyi pedig hozzá sem szokott) a szülői hangorkánhoz, ami leginkább a benzinmotoros láncfűrészhez fogható. Másnap várt a munkában az összeállt homoktömbök szétzúzása a mozsárral, meglehetősen unalmas egy dolog, szinte meditatív.

A hősies munkamenet után szert tettünk néhány füldugóra, meg kesztyűkre, és a vacsora után viszonylag hamar eldőltünk. A munkavédelmi füldugók persze használaton maradtak, de kedden mégis frissen ébredtünk, és reggeli után Kværndrup falu szomszédságában az Egeskov-kastélyt vettük célba. Ez a szomszédos Fyn szigeten tartózkodik, így először kereszteztük a Nagy-Bælt-hidat (egyébként a világ második leghosszabb függőhídja), aztán a dombokon át érkeztünk erre a varázshelyre.
Tizenegytől hatig itt kóboroltunk, a kastély csak töredéke a látnivalóknak, mert a birtok számtalan díszkertet, illatkertet, sövénylabirintust, veteránautó-kiállítást, Falck-kiállítást (mentő-tűzoltó-autómentő szervezet), kovácsműhelyt, tree-top-walkingot (fák között kifeszített függőhíd-ösvényt) is magában foglal.
Az élményekkel telve tulajdonképpen már csak Andersen szülőházát megnézni indultunk Odensébe. Hamar oda is találtunk, mint kiderült, gyermekkori lakóházához. A késő délutáni fényekben elballagtunk a főtérre, ahol a kirakodóvásáron boldogan néztük az osztrák standot, hallgattuk az ízes beszédet. Aztán egyszer csak két ismerősre lettem figyelmes: Xavier és Silviu állt velünk szemben, őket 2009-ből ismerem még Horsensből. Utoljára Xavierrel március elején váltottunk e-mailt, akkor még Új-Zélandon volt gyakornok, és nem sejtettem, hogy Európában van már. A nagy örömre gyorsan sétára indítottam a család egy részét, mi pedig gyorsan beültünk egy napos helyre megbeszélni a világ dolgait. Persze ez viszonylag rövid ideig tarthatott, hiszen még egy közel kétórás hazaút is várt ránk.

A harmincötös sorszámú bejegyzésem viszonylag nagy hullámokat kavart, leginkább kétféle reakciót kiváltva. Együttérzés és sajnálat volt az egyik, értetlenség a másik. Az értetlenség persze leginkább talán annak szólt: elmentetek a világ egyik kellemesebb sarkába, van munkátok, lakásotok, jól érzitek magatokat; mégis mit problémáztok ezek után? Erre is, és
a végén nyitva maradt legfontosabb, általános kérdésre is megpróbálok itt választ adni: mi lesz most? Erre válaszolni legalább olyan tudományos, mint kávézaccból vagy esetleg gombócokból jövendőt mondani, de hiszen mérnök leszek (vagyok), megoldom talán.
Az alaphelyzet a következő: adott Gyöngyi, aki elkezdett otthon egy mesterképzést, majd egy félév után otthagyta, hogy nekivágjunk a nagyvilágnak, és egy külföldi mesterképzésnek, mellesleg pedig a közös életnek. Koppenhágában is sikerrel elvégzett egy félévet a mesterképzésén, hátra van még három. Ebből egy a diploma, egy pedig a kötelező „ipari” gyakorlat vagy cserefélév, amelyet szakmailag megfelelő módon a világ bármely sarkában elvégezhet. Adva vagyok én a közel egy éves tervezőirodai tapasztalatommal, meg egy bachelor diplomával; csak épp nem vettek fel itt semmilyen mesterképzésre, pedig szerettem volna menni. A tervezőirodában szerzett első benyomásaim alapján tisztában vagyok vele, hogyha valaha is szeretném, hogy magukkal egyenrangú mérnökként kezeljenek mindazok, akiknek még a hagyományos diplomájuk van, ahhoz mesterképzést kell végeznem. Nyugat-Európában erre kisebb szükségem van talán, de az embernek azért van hazája (többek között), hogy oda menjen haza, és ott boldogan éljen, míg meg nem hal, pontosabban fogalmazva, külföldi létem alatt is szem előtt kell tartanom, hogy amit csinálok, tanulok, az otthon is eladható legyen. Ez az egyik kulcsfontosságú oka annak, hogy eljöttünk: valamivel többet, jobbat, avagy legalább könnyebben eladhatót tudjunk felmutatni, amikor az első-második komolyabb állásunkra pályázunk – az első öt év után pedig úgyis a tapasztalat számít. Minden más – világot látni, együtt élni – a kellemes összekötése a hasznossal.
Mire fel ez a nagy eladási, kitűnési vágy? Évfolyamelsők nem voltunk, a summa cum laude minősítésről is messze lecsúsztunk már, sőt, megkockáztatom, nincsenek doktori ambícióink. Úgy láttuk viszont, hogy két nyomós okunk is van eljönni. Egyrészről ma 23-24 éves pályakezdőként Magyarországon hosszú távon boldogulni nagyon nehéz. A kis cégek többnyire alacsony árszinttel élnek túl, ami magával hozza az alacsony fizetést és a versenyképesség érdekében a zsebbe történő kiegészítést. A nagyobbaknál szabályosan kell, hogy történjen minden, hiszen túl nagy a lebukás veszélye – cserébe viszont nem tudják biztosítani azt a fizetést, amit 3-4 küzdelmes egyetemi év után elvárnánk. Másrészről, páratlan lehetőség számunkra ez most. Magyarország 15 éven felüli népességének csupán az egynegyede beszél bármilyen idegen nyelvet, a maradék 75 százalék semmit. Ezen felül 2009-ben az egyetemi végzősök egynegyede nyelvvizsga hiányában nem kapta meg az oklevelét. (Mindkettő 2010-es KSH adat. http://portal.ksh.hu/pls/ksh/docs/hun/xftp/gyor/jel/jel310031.pdf) Mi mindketten két felsőfokú nyelvvizsgával, és ténylegesen használható nyelvtudással rendelkezünk – az adatok tükrében ez olyan kulcs a nagyvilág kapujához, amit nem használni vétek.

Jó ideje rágjuk, fontolgatjuk azt a kérdést, hogy mi lesz, és nagyjából négy járható utat látok magam-magunk előtt; persze nem mindegyiket tartom érdemesnek arra, hogy elinduljak rajtuk.
Az első út. A mi világunk a létező világok legjobbika, van munkánk, van lakásunk, nagyjából kijövünk a dán koronáinkból. Gyöngyi tanul, én dolgozom. Szerettem volna ugyan mesterképzésre menni, de nem jött össze. Így jártam bizony, ezt most kénytelen leszek tudomásul venni, cserébe viszont jól mennek a dolgok, ne változtassunk rajtuk. A 70,5% embereknek ennyi járt.
Kétségtelen előny, hogy ezen az úton nem állnak előttünk (látható) földcsuszamlásszerű változások, folytatódik minden abban a kerékvágásban, amelyikbe éppen, hogy csak belekerültünk. Hátránya, hogy sem a szakmai tapasztalatom nem gyűlik, sem pedig nem leszek így semmilyen mester a földszitáláson és daráláson kívül. Nem javasolt útvonal.

Második út. Nem vettek fel itt Dániában? De hiszen otthon felvettek két helyre is még februárban! Ugyan nem iratkoztam be, tehát az a felvételi eredmény elveszett, ugyanakkor nagy valószínűséggel újra felvennének, akár a győri infrastruktúra-építőt, akár az óbudai biztonságtechnikai mérnöki mestert választanám. Mindkettőt természetesen levelezőn, hiszen mellette jó lenne egyrészről folyamatosan szakmában maradni, másrészről a fizetés sem jönne rosszul. Kérdés, hogy az életem háromfelé szakadva (Budapest-munka, Győr-egyetem, Koppenhága-Gyöngyi) mennyire működne hatékonyan, s az előrehaladás látszata mellett, hasonlattal élve a kecske éhen marad, a káposzta meg elfonnyad a sok utazás közben.
Szakmai szempontból megbízhatónak tűnő út, hiszen ha a régi munkahelyem visszakapnám (jó eséllyel igen), akkor már csak azon kell elgondolkodni, hogyan kivitelezhető ez az egész? Mi értelme volt akkor nekivágni a nagyvilágnak, ha végül ugyanott kötök ki jövő februárban, ahol kiköthettem volna idén februárban, csak nem akartam ezt választani, egy jobb minőségű, jobb hírű, érdekesebb, külföldi tanulást magában hordozó program reményében? Minek fektettünk erőt, fáradságot, pénzt és időt ebbe a koppenhágai kalandba? Gyöngyi elméletben töltheti a gyakorlat/cserefélév időszakát Magyarországon ¬ de megint csak: van értelme?
Mit tegyek februárig? Maradjak, és dolgozzak itt, amíg hagynak? Vagy menjek vissza még most a volt munkahelyemre, mert az ugyan kevesebbet fizet, de többé-kevésbé biztos, és minél előbb visszamegyek, annál nagyobb eséllyel vesznek vissza? Akkor szétválnak útjaink, mondjuk szeptembertől februárig biztosan. Nem beszélve arról, hogy a további fél év időveszteség sem való az ínyemre. Ez az út pont a fentebb leírt ambícióinkkal ütközik: szeretnénk valamivel többet tudni, mint a többség.

Harmadik út: tovább tanulni kell, elmenni viszont nem muszáj. Felvételiztem ezért bachelor-képzésre is, itt Koppenhágában. Kissé hunyorítva rokon szakmának nevezhető, amire jelentkeztem: kivitelezés-menedzsment és építés-technológia (v.ö. diplomás építésvezető). Új hír, hogy ide fel is vettek. Ha a negyedik úthoz tartozó tervek közül semelyikhez nincs kedvem, ez is a kisebb rossz utak közé tartozik, hiszen emellett jó eséllyel szitálhatom a földet, valószínűleg nagy gondom nem lesz egy rokon szakmában elvégezni még egy bachelort, persze ettől függetlenül megfelelő komolyságot és figyelmet kell szentelni neki.
Tekintetünket a jövőre vetve viszont felvetődik: mit fogok még egy ilyen (fél)diplomával kezdeni? Hol tudok ezzel elhelyezkedni? Jobb esélyeket teremtek-e magamnak azáltal, hogy lesz még egy papírom ugyanezen az oktatási szinten? Nem tudnék egyértelmű igennel válaszolni. Cserébe viszont háborítatlanul folytatódik közös életünk a mostanra megszokott helyszínen, nagyjából a megszokott és bejáratott keretek között. Hogy két-három év múlva felvetődik-e bennem újra a mesterképzésre való igény, ha már Gyöngyi túl lesz a sajátján, nem tudom. Kérdéses, hogy én akkor képes leszek-e még visszaülni még további két évre a mesterdiploma kedvéért az egyetemi padsorokba, ahelyett, hogy a munka világába vetném magam, akkoriban már közelebb a 30 éves korhoz, mint a 25-höz.

Negyedik út. Körbekutattam annak idején, és megállapítottam, hogy Németországban még nem jártak le az ősszel induló mesterképzések jelentkezési határidői, így elkeseredettségemben 6 egyetemre/főiskolára jelentkeztem. A programok mind érdekesnek ígérkeznek, az intézmények különbözőek, nyilvánvalóan a nevesebb helyre szívesebben mennék, és az is gyanítható, hogy egy kisebb városi főiskolán baráti elbírálásra számíthatok a családiasabb jelleg miatt. Ezekről még semmi hír nincs, így csak várakozunk, és latolgatjuk az esélyeimet. Ez a leginkább kétélű út kétségkívül, hiszen ha ezt választom, jó eséllyel arra halad a képzettségem, amerre eredetileg is szerettem volna. Az ára azonban ennek nagy, elsősorban bizonytalanság: Gyöngyivel így külön kell költöznünk, hiszen ő Koppenhágában marad (meddig?), én pedig Németországban folytatom valahol a tanulást. Távolról szeretni állítólag könnyű, olykor sokkal könnyebb, mint közelről, de pillanatnyilag közelről is jól megy vele kapcsolatban, így nem szeretném, ha több száz kilométer ékelődne közénk. Önmagában nem is a kilométerek száma a lényeges, hanem az időtartam: meddig leszünk ilyen távol? Ha tudnánk, hogy csak fél évről van szó, szinte fél lábon is kibírjuk. És ha másfél év? Kicsit sok, talán már túl jó barátunk lenne a skype, és lassan-lassan jobban ismernénk egymás sorozatosan ejtett helyesírási hibáit, mint egyéb bármilyen (nem létező) rossz szokását. Nagy szerencsével esetleg össze tudnánk hozni havonta egy látogatást, de a két látogatás között milyen közös élményekre számítsunk?
Van esélyünk arra, hogy ez csak fél év legyen: feltéve, hogy kellően nagy városba vesznek fel, ahol Gyöngyinek a korábban emlegetett szakmai gyakorlatra van esélye. Persze megint kérdéses, hogyha Koppenhágában kapna jó ajánlatot, fel akarja-e adni egy kevésbé jó ajánlatért, hogy cserébe ne másfél, hanem csak fél évet töltsünk külön.

A döntés pillanatnyilag nem az én kezemben van, hiszen amíg nincs mindenhonnan válasz, hogy felvettek-e, addig nem tudok mit választani, nincs hova lépnem. A jövőbe sajnos nem látunk, így csak becsülni, álmodni, és következtetni próbálunk, hogy melyik út a legjobban járható. Az augusztus valószínűleg már a döntés hónapja lesz, és nem lesz könnyű. Választhatok, hogy a szívem fájjon, vagy a fejem.
Már most fázom a gondolattól, hogy a negyedik utat kellene választani, ha lehetőségem adódik rá. Végignézve a három másik útban lévő potenciált, az esélyt arra, hogy bármelyikből is hosszú távú hasznom legyen az életben, messze elmaradnak a negyedik mellett. Hiszen ott mindegyiknél le kell mondanom az elképzeléseim egy részéről. A negyedik kissé más, ott mindketten lemondásra vagyunk ítélve. Itt azonban valami egész másról kell lemondani, (remélhetőleg ideiglenesen) az együttélésről. Mert Gyöngyiről csak úgy lemondani… azt nem!

Jó szokásomhoz híven régen hallattam a hangom (írtam a soraim, pontosabban), és ennek nem csupán az az oka volt, hogy nyakig ülünk a pácban. A téma napirenden van továbbra is, majd vázolom a lehetőségeket egy későbbi bejegyzésben. Következzen tehát egy rövid összefoglaló a közelmúltból, főleg képekben.

Volt itt minden: még bő egy hónappal ezelőtt olasz ismerőseinket barátkoztattuk össze a fokhagymás lángossal, aztán megjártuk az Utterslev Mose-t, ahová jövet vagy menet mindig esik az eső, voltunk a helyi falusi (Skovlunde) Szentivánéji tűzgyújtáson is.

Ezek után Gyöngyi orosz csoporttársánál volt szerencsénk egy érdekes születésnapi zsúrhoz; itt az orosz jelleget a Carszkaja vodka és egy agár jelenléte is hangsúlyozta. Nem sokkal utána a Rundetårn magaslatáról vizslattuk meg a koppenhágai háztetőket, és találkoztunk Teresával, az egyik munkatársammal, aki az itteni ösztöndíj lehetőségéről mesélt főleg Gyöngyinek.
Még június végén fordult a naptár a születésem napjára, és én csak ámultam az ünnepség-sorozattól, amit Gyöngyi rendezett. Torta és vacsora fogadott itthon, a hab pedig az IELTS nyelvvizsga eredménye volt, összesítésben 8,0-s eredményt értem el a maximális 9,0-hoz képest. Az egyetemnek 6,5 kellett (volna), de ezt most a fülem mögé tűzhetem.
Sikerült két egymást követő szabadnapot kivenni mindkettőnknek, így másnap pedig adósságot kellett törlesztenünk: még márciusban kitűztük a születésnapomat, mint legutolsó határidőt a szezon első tengeri fürdéséhez. Mese nincs, muszáj volt a Klampenborg strandot célba venni; szerencsére az időjárás is pártfogásába vette a tervünket, és mi is rendesen felszerelkeztünk a hőség elleni védőitallal, grillezővel és egy kis sütnivaló hússal. A parton Gyöngyi nyelviskolás csoporttársaival is találkoztunk, ők készítették rólam az utolsó képet, ahol még van a nyakamban lánc. A tenger ugyanis pontosan 9 évnyi viselés után elragadta tőlem valószínűleg végleg ezt a láncot; elég szomorú lettem ettől.

A másnap szinte ugyanitt telt, annyi különbséggel, hogy ezúttal a Dyrehavent látogattuk meg, amit szarvaskertnek lehetne legjobban fordítani. Értelemszerűen egy nagy körbekerített erdős területről van szó, ahol szabadon élnek a szarvasok, de a csavar a dologban a középen található Bakken, ami a világ legrégebbinek mondott vidámparkja minden ahhoz tartozó mulatsággal. Körbesétáltuk, aztán nem álltuk meg, hogy ne üljünk hullámvasútra, jó is volt. Persze a strand közelsége elég erős kísértés volt, így ezt a napot is fürdéssel zártuk.
Utána munkás napok jöttek, egészen a hétvégéig, amikor az utóbbi évtizedek legnagyobb esőzése érte Koppenhágát, a teljes szokásos júliusi esőmennyiség leszakadt két óra alatt. Mi szárazon megúsztuk, időben hazaértünk, de sokhelyütt gondot okozott a betörő víz; a hévek nem jártak rendben hetekig, mi is nagy szerencsével tudtunk csak eljutni vasárnap Brøndby Strandra. A szikrázó napsütésben megint muszáj volt fürdeni, élveztük a vizet és a meleget, egészen, amíg nem jött az újabb zivatar.
A következő napok csupa terepmunkának ígérkeztek, ami kissé módosult az esőzés miatt: hétfőn az intézet alagsorában mentettük a menthető mintákat, mivel az alig egy éves épületbe is betört a víz, és a hétvégén 20 centiméter magasan állt, elöntve ezzel mindent, ami például papírdobozban a földön állt. A kedd és a csütörtök aztán a Cobra használatával telt, a nagy sárga benzines bontókalapács jó szolgálatot tett az erdőben. Közben még voltam egy kicsit teodolittal is mérni a másik erdőben, így elég mozgalmasan alakultak napjaink.
Szombat délután pedig megérkezett hozzánk kedves bátyám és barátnője, így a hazatérésünkig hátralévő néhány napot velük töltöttük. Először egy igazi férfias programmal nyitottunk, felszereltük a helyi IKEA „legszebb” és legolcsóbb függönyéből alkotott hálószobánk falát; ez persze csak a záróesemény volt, mert a megelőző napokban már két másik fúróhegyet csorbítottam ki a szerelés során eltalált betonvas szálakkal, és a harmadik ezen a napon esett áldozatul. Szerencsére az utolsó alkalommal már bölcsen párban vettem a hegyeket, így most van egy ép.
Hétfőn dolgoztunk, míg vendégeink kastélyokat néztek, keddre azonban szabadnapot tudtunk kivenni mindketten, így régi kívánságunknak megfelelően elmentünk Roskildébe, ahol előbb a vikinghajó-múzeumot néztük meg. A kikötőben számos elöregedett, szándékosan tengerbe temetett hajót tártak fel, és egyet olyannyira helyreállítottak, illetőleg építettek egy másolatot belőle, hogy utána az írországi Dublinig hajóztak vele próbaképpen, meg persze vissza is; ugyanis a hajót eredetileg itt állították elő. Sok más viking és hajós érdekesség után a dómban tettük tiszteletünket az eddigi dán királyok előtt, majd gyorsan továbbhaladtunk a Stevns Klint felé, ahol földrajzilag nagyon érdekes, és turistaként nagyon látványos, kb. 30 méter magas mészkő sziklafal tornyosul a tenger fölé. Már tavasszal jártunk itt egyszer Gyöngyi szüleivel, de akkor az eső nem volt túl csalogató, most sokkal szebb volt az egész. A nap egy nagy bevásárlással zárult, aztán pedig egy viszonylag nagyobb alvással; szerdán ugyanis készülni kellett a hazaútra szendvicsekkel, csomagokkal, pihenéssel.

Csütörtök hajnali 3-kor útra is keltünk, s kisebb pihenőkkel, kompozással 17 óra alatt Budapestre szállítottuk magunkat.

* Többeknek volt szerencsém mesélni erről az archaikusnak nevezhető számnévről, amivel a dán számok kapcsán volt szerencsém találkozni. Ki nem hiszi, járjon utána!

Sajnos a cím csöppet sem túlzó, ugyanis most a mindennapoktól elrugaszkodva, egy hosszú história kitérőkkel, mellékszálakkal és oldalvágásokkal tarkított elmesélésébe kezdek. Az apropót azon szomorú hír adja, hogy Koppenhágában nem vettek fel sem az egyik, sem a másik mesterképzésre, amelyre úgy jelentkeztem, hogy az lesz majd vészforgatókönyv. A felvételen (felvételi ugyanis nem volt) történő elbukásom súlyos kérdéseket vet fel a jövőre nézve. Csupán a legáltalánosabbat feltéve: hogyan is tovább?
Minden igyekezetem ellenére, nem lehet objektív ez az írás, hiszen mindenkinek a saját fájdalma fáj a leginkább. Említeni fogok csoport- és évfolyamtársakat, barátokat, tanárokat, olykor bizonyos ítéletet is mondok, amely bántó lehet, bármennyire is tényekhez próbálok ragaszkodni; és nem célom bárkit is megbántani.
A kérdés tehát most: miért nem vettek fel mesterképzésre?
Az első és kézenfekvő válasz talán az: mert nem vagyok oda való, képességeim nem érik el az elvárt szintet. Nem akarok sem öntelt, sem álszerény módon nyilatkozni a saját szellemi képességeimről. Nem tartom magam kiemelkedően okosnak, sőt, hajlamos vagyok a felszínességre. Eddigi iskoláimban azonban valahogy mindig benne voltam a „felső negyedben” vagyis ha rangsorolni kellene, a lista első negyedében meg lehetett találni általában. Persze, ahogy a focicsapatoknál sem mindegy, hogy megyei bajnokságról vagy épp bajnokok ligájáról van szó, nem pont ugyanazt a képességet tükrözi a tabella felső harmadában tartózkodni, úgy nálam is számít, hogy milyenek a versenytársak, de gyanítom, ilyen szempontból is megállja a helyét a besorolás, hiszen ugyanúgy hoztam ezt az eredményt gimnáziumban, a Műegyetemen és Dániában is.
Ugorjunk most vissza 2005 őszére, amikor is novemberben a BME nyílt napon az éledező lelkesedést elindították a döntés irányába: a közlekedésmérnöki karon fogok továbbtanulni. Az egykor (2005-ig) működő diplomás képzés és vele együtt a német nyelvű képzés is megszűnik, de az oktatási dékán-helyettes (Szabó András, a pontosság kedvéért) szavaira tisztán emlékszem; azt ígérte akkor, ha idegen nyelvű képzés nem is lesz, de tárgyakat hirdetnek meg angol és német nyelven. Mit mondjak, azóta is hirdetik, főleg síppal, dobbal, meg nádi hegedűvel.
A felvételi döntés papírra került, érettségiztem (igen jól), az egyetlen megingás az egyetemválasztással kapcsolatban az volt: nem pazarló dolog az elérhető 144 felvételi pontból ténylegesen el is ért 144 ponttal egy 116 pontos szakra menni? Sokkal „jobb”, népszerűbb szakokra is nyitva állt volna az ajtó. A kételyt eloszlattam, jött a gólyatábor, bevezető hét, és megindult az első évfolyam a BSc képzésben, 330 hallgatóval. Persze a felsőbb éves hallgatók, mentoraink mondogatták, hogy itt nem kolbász a kerítés, az első néhány zárthelyi és a félév végén is benne voltam a top 25%-ban, és ez rendben is volt. Ez az első félévben 3,13-as átlagot jelentett.
Az első pillanattól fogva éreztették, hogy első BSc-s évfolyamként mi különlegesek vagyunk: leginkább különlegesen hülyék, mert nem egy évvel előbb, a régi szép képzésre jelentkeztünk. Az senkit nem zavart az oktatók közül, hogy sem a jelentkezésünk évét, sem a BSc képzésformát nem mi választottuk, a kétciklusú képzésre való átállás pedig egy nekik szóló feladat lett volna. Volna, ugyanis egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik a képzés változása miatt saját tananyagukat érdemben átrendezték vagy, esetleg a harmadával csökkenő képzési idővel arányosan az anyagot is harmadával csökkentették volna logikusan.
Szinte minden tárgy első órája oktatói sopánkodással kezdődött: „Elvettek tőlem x óra labort, y óra gyakorlatot, előadás is kevesebb van, mit tanítsak maguknak? – [Kolegák], a szintet tartani kell, majd többet kell otthon önállóan dolgozniuk!” Mindezt hétfő-szerda 8-17, kedd-csütörtök 8-19 és pénteken 8-14 óráig tartó jelenlét mellett. Merthogy én (hülye) mindenre bejártam, és igyekeztem jegyzetelni, figyelni. Ez sokszor közel lehetetlen volt, ugyanis a karon valamilyen furcsa kontraszelekció okán legalább az oktatók 2/3-a beszédhibás és/vagy nem artikulál, csak a bajsza mozog és/vagy olyan orgánummal rendelkezik, amely 5 embernél nagyobb hallgatóság alapzaja mellett nem hallható, de hangosítás nem használ. (V.ö. Figyeljenek, kollégák!) Ezek még csak formai követelmények a tanításra való alkalmassághoz, mert legyen valaki bár remek tudós, ragyogó elme és jó kutató, ha mindezt képtelen a hallgatók többségének átadni. Márpedig ez is áll a közlekkari oktatók 2/3-ára. Ekkor még ott lenne vészmegoldásként a tankönyv. Lenne, ha érdemes lenne megvenni, de nem az, mert a 30 évvel ezelőtti, írógéppel készült jegyzet sokszorosítását a műegyetemi házi kiadó drágán, de gyenge minőségben oldotta meg: lemaradt betűk, foltos, kivehetetlenségig fénymásolt ábrák – ezért miért fizessek? Volt ennél egy cifrább eset is: a kedves dr. Stukovszky közölte, hogy nem adja közkézre az órán vetített diasort, mert egy éven belül megjelenik a tárgyhoz a könyv, és ez nem érdeke most a diasort kiadni. Mindeközben a diák úgy tele voltak írva, és olyan sebességgel forogtak, hogy képtelenség volt leírni. Csodálkozunk, hogy ezek után a hallgatóság digitális fényképezővel járt órára? – Nem, csak pökhendi a hozzáállás, és megalázó a bánásmód. Mint ahogy legfinomabban szólva nem volt kedvemre való a csendőr-pertu sem, és az sem, amikor kb. 100 fő előtt közli az érintettekkel az oktató: „BSc-s voltam, hülye maradtam.” Ezek a legkirívóbb példák csak arra, hogy nem kevés oktató sportot űzött a hallgatók megalázásából, kortól és státustól függetlenül doktorandusz és professzor egyaránt. Mindezek mellett pedig a megtanított és számon kért tudás köszönő viszonyban sem voltak.
Nem csoda, hogy az eredetileg 330 fős évfolyamból a második évet már csak 150-en kezdték meg. Ami még szomorúbb: a 7 féléves képzésben „egyenesben”, tehát mintatanterv szerint kb. 15-en végeztek, ami kevesebb, mint az évfolyam 5%-a. Valami bűzlik itt. Lépten-nyomon azt hallottuk, hogy a mesterképzésbe csak a legjobb 30% juthat be. Melyik 30%? A kezdeti létszám, vagy a mindenkori végzettek 30%-a?
Persze ne csak a körülményeket hibáztassuk, hiszen nekem is volt egy elrontott félévem. Jött egy lány, tisztességesen elcsavarta a fejemet, és ez meglátszott az eredményeken; de ezt ne rójuk fel az ő személyes hibájának, hiszen az én tanulnivalóimat nem neki kellett megtanulni. Idővel mennie is kellett, de ez megint egy másik történet, és nem függ a mostanival össze. Az ember azt gondolná, hogy ennyinek bele kell férnie, hiszen az egyetemi évek a legszebbek! Nem fért bele, a félév egyharmadát, 11 kreditet veszítettem el akkor. Az átlagom még mindig volt azonban olyan jó, hogy jelentkezhettem Erasmus ösztöndíjra. A viszonyokat nagyon jól tükrözi az, hogy a karon 2 évig nem jelentkezett senki, abban az évben pedig összesen hárman, így szinte ujjongással vettek minket körül. Pedig a 3,0-s átlag és a középfokú nyelvvizsga nem tűnik olyan merész követelménynek!
A műegyetemi nyomás alól szabadulva tanulmányi szempontból csodával határos 4,7-es átlaggal tértem haza Dániából, és persze egy igen jó ajánlattal, ami még egy félévre, egy szakmai gyakorlatra, és egy Bachelor diplomára invitált vissza. Nem tudtam nemet mondani; végül a külföldi szakmai gyakorlat így kútba esett. De az egyetemi teljesítményem megint szárnyalt, soha nem éreztem magam az egyemen ennyire sikeresnek, és nem éreztem félévet ilyen hasznosnak. Végül a diploma útjába nem állt a gyakorlat hiánya, kis szerencsével itthon egy nagyon barátságos úttervező irodában kötöttem ki, ahol a húsz hét kötelező gyakorlat után további közel félévet dolgoztam, és úgy jöttem el, hogy az ajtó nyitva áll (mögöttem), ha vissza szeretnék menni (és természetesen van elég munka). Megint csak arra utaló jel, hogy annyira rosszul nem csinálhattam a dolgokat.
Aztán megfontoltuk, hánytuk-vetettük a dolgok akkori állását, és Koppenhága mellett döntöttünk, mert itt színvonalas mesterképzés ígérkezett mindkettőnknek, és ezek mellett a megélhetés, bár drága, de diákmunkával is biztosítható. Bármennyire is iszonyatosan hosszúnak tűnt, két hónap alatt sínre került az itteni életünk, lett munkánk, lakásunk, bútoraink; nagyon szerencsésnek tartom magunkat, és örülök, hogy volt bátorságunk elindulni, talpraesettségünk eligazodni a dán fővárosban. Készültem a nyelvvizsgára, peregtek a hetek, aztán egyszer csak jött a villámcsapás. Nem vettek fel. Előbb a vészforgatókönyvként szereplő Koppenhágai Egyetem utasított el: nem teljesítem a formális bemeneti követelményeket. Tudjátok miért? Mert nincs egy kreditnyi tudásom sem Design&IT, szabadon fordítva számítógépes tervezés témakörében. Mert az alapképzés elején kutya sem tanított ilyet a Műegyetemen, a végén a dánoknál meg csak alkalmazni kellett. Eleinte nehezen ment, aztán belejöttem, de papírom nincs róla. Idén tavasszal az otthoni, egykori csoporttársaim körében nagy vihart kavart az egyik egyetemi tanár kijelentése – „Az igazi mérnök papíron tervez, és csak utána bohóckodik a számítógépen!” Érdekes, a 9 havi tervezőirodai munkámban nem tudom hová lettem volna számítógép nélkül. Erős kontraszt ez: ami a Műegyetemen bohóckodás, az a Koppenhágában elvárás, nekem pillanatnyilag átugorhatatlan gát.
A másik egyetemmel, a dán műszaki egyetemmel cifrább a helyzet, ott ugyanis az elutasításom okát közel egy hónapig nem voltak hajlandók elárulni. Itt közbe kell vetnem, hogy az elutasítás oka egy olyan, január végén közzétett feltétel, amellyel még tavaly télen a döntés meghozásakor nem számolhattam, így nem tudhattam előre, hogy nem fognak felvenni. A feltétel a következő: a Bachelor fokozat megszerzése során folytatott tanulmányokat figyelembe véve, a jelentkező átlagának el kell érnie maximálisan elérhető osztályzat 75%-át. Számokra átfordítva, az 5 fokozatú magyar skálán legalább 3,75-ös átlagot kell produkálni. Ilyenem pedig nincs, hiszen bármennyire is jól sikerült az utolsó két félév, a stabil 3,2 körüli műegyetemi átlagomat (ami a közlekkaron kifejezetten jónak számít!) csak 3,52-ig sikerült feltornászni, ez a maximum 70,5%-a. Szomorú, mondhatnánk, de ez annál több.
Mégis, milyen következtetéseket vonhatunk le az eddigiekből?
Egyrészről felvetődik, hogyan is vethetnénk össze almát és körtét, az otthoni rendszerben vérrel és verítékkel összeszedett kegyelem-ketteseket, és a kemény munkával a dánoknál összeszedett jeles és jó jegyeket? Nem ugyanazokon a pályákon versenyzünk, nem indulunk egyenlő esélyekkel, a dánokhoz mérve semmiképpen sem. Otthon keményebben fogott a ceruza, de ettől a kikerülő diákok csöppet sem lettek jobbak, sőt, ellenben óriási versenyhátrányba kerültek velem együtt; az évfolyam- (és sors)társaim nagy része ezzel azonban nem foglalkozik, nem értesül erről a hátrányról, hiszen amúgy sem vágyik messzebbre. A diplomához még egy utolsó harc, a nyelvvizsga megszerzése vár(t) rájuk. Rám pedig kissé értetlenül néznek, miért nem maradtam otthon, miért mentem el.
A következő következtetés, amit levonhatunk: a Műegyetem, és különösen a Közlekedésmérnöki Kar, mint legenda, létezik bár, nyomokban a mai napig megtalálhatók nagy tehetségek és kiemelkedő kutatási eredmények, de ebből az egyszeri hallgató mit sem lát. Az ő része a megalázás, földbe tiprás; az evolúció pedig hamar rávezeti (és rá is vezette a többséget) a tisztességtelen eszközök, apró-cseprő simlik útjára, s harmadév táján igen kevesen mennek puska vagy inkább méreteit és kiterjedését illetőleg atombomba birtokában zárthelyit és vizsgát írni. A büszkeségem része, hogy az egyetemi pályafutásom során sem éltem ilyen eszközökkel; bár egy bizonyos Mechanika 3 pótzárthelyin volt nálam segédlet, de érdemben használni nem tudtam, sokkal jobban féltem a lebukástól. Sokan azonban megedződtek; a kérdésem pedig naiv és durva, de: az adót is ilyen természetességgel csalják majd el?
Mindeközben az oktatáspolitika boldogan vitatkozik erről-arról. Bevezették bolognai rendszerű képzést úgy, hogy érdemben nem ellenőrizték, hogy a képzésváltás célja teljesül-e? Vajon van-e értéke a BSc diplomának? Tudja-e a mai hazai közép- és felsővezetői generáció, hogy mit jelent a BSc? Vagy csak elégedetlenkedik, hogy ezen túl sokkal több a „buta” mérnök?
Vajon elgondolkodtak-e oktatási vezetőink azon, hogy mi történik annak a néhány száz, reményekkel és motivációval teli fiatalnak az életével, aki elsőként vesz részt ebben az újfajta képzésben? Tudják-e, hogy mi voltunk a kísérleti nyulak, és az ő grandiózus változtatásaik (amelyek egyébként megfelelő előkészítés és kivitelezés esetén működőképesek!) számos fiatal, értelmiségi létre törekvő fiatal életét törte derékba?
Vajon tudják-e a közlekkart nagyra értékelő sorstársaim, hogy mit adott nekik az elmúlt 5 egyetemi év? A közös küzdelem és szenvedés jó csapatot kovácsolt össze, örülök, hogy az évfolyamunk magja a mai napig szoros barátságban veszi az élet akadályait – és távolról valamennyire ennek a társaságnak a részének érzem magam. Az összecsiszolódást jól szemlélteti az előttünk egy évvel kezdett évfolyam idei kari napokra készített búcsúvideója, és az, amit távolról az idei kari napokból láttam. A legtöbben felnőttek, megkomolyodtak, és ez ennél a „játéknál” meglátszott; megtanultak együttműködni, olykor önzetlenül segíteni egymást éjszakákon át. De mi az az ár, amit ezért fizettek, fizetnek még most is néhányan?

Én úgy érzem, túl sokat veszítettem a Műegyetem által. A korábbi tudás iránti lelkesedésem többé-kevésbé a múlté, a mesterképzést pillanatnyilag sokkal inkább a jövőbe történő befektetésnek látom, nem pedig örömteli tanulásnak. Az ifjú hév oda, de a sikerélmények általi motiváció nem érkezett meg utána, pedig kellett volna. Nagyon nagy bajnak kell történnie, hogy hajlandó legyek továbbtanulási céllal még a BME-re betenni a lában. Ezzel én még a szerencsésebbek közé tartozom, de van olyan is, aki blogjában közölte: „Mindneki kérdezi, hogy maradok MSC-re, a tanáraim is megszólítanak, hogy ugye maradok, és a sírógörcs kerülget, hogy maradjon, akinek két anyja van!” Vajon jó szakember lesz-e, aki a 7 féléves BSc-t nem tudta 10 félév alatt befejezni, és kilátása van arra, hogy 12 alatt befejezi?
Elpazarolt idő-e vajon, amit itt töltenek, és 24-25 évesen nem lenne-e jobb már lassan a családalapítást tervezgetni? (Nem mintha én a 25. születésnapom közeledtével ezt akár csak fontolóra venném.)

Mélységesen elkeseredett vagyok. Egyrészt a közösség és évfolyamtársaim miatt is, hangsúlyozva, hogy sokan nem is szembesülnek azzal a veszteséggel, ami őket éri. Ők a szerencsésebbek, mert azok, akik ezt hozzám hasonlóan látják, rettentő nyomorultul érzik magukat, köszönhetően a Műegyetemnek.
Személyes oldalról a helyzet pedig még rosszabb, hiszen hamarosan döntenem kell: hogyan tovább? Mi a fontos nekem, mi hasznos a jövőm szempontjából? Feladom-e a jövővel kapcsolatos eltökélt szándékaim egyikét? Mesterképzéshez idén nem jutok Dániában. Szinte egyetlen esélyem, ha idén még bele akarok vágni, hogy jelentkezem Németországba, hátha oda felvesznek. De ha ez véletlenül megtörténik, akkor választanom kell, hogy vér és könnyek árán (legalább időlegesen) feladom az éppen döcögősen elkezdett, de eddig nagyon is rózsaszínű és rózsaillatú közös életünket Gyöngyivel, és lehet, az egészet kockára teszem azért, hogy egy papírral több legyen a zsebemben? Mit érek egy papírral, de nélküle? Most elképzelhetetlen.
Vagy talán feladom a szakmai céljaimat, hogy a mesterfokozatot elérjem? Ezentúl majd együtt kell élnem a tudattal, hogy én sajnos csak 70,5%-os mérnök vagyok, ráadásul hülye Bachelor, ennyire futotta az én fejemből, legyek boldog, hiszen másnak még ennyi sem jut?

A helyes megfejtést várom bármilyen írásos vagy szóbeli formában a szerkesztőségbe. Tudjátok, hol találtok.
 

...elropogtattam egy Nagykőrösön csomagolt, és Koppenhága/Herlevben vásárolt, egészséges sárga tv-paprikát, és ez nagy elégedettséggel töltött el.

Hogy ne csak a hasamról adjak hírt, elmondhatom, hogy élünk-virulunk (bár virulásból pillanatnyilag nyomós okok miatt kevesebb jut mostanában), Gyöngyi végre befejezte a vizsgaidőszakot, és ez nagy megkönnyebbülés (lesz) mindkettőnknek, mert így a munkája mellett több idő jut majd közös programokra is végre!

Készülnek már az új bejegyzések (egy többrészes drámai költemény is a mindennapoktól viszonylag távoli témában), de még nem tudom, mikor jelennek meg, lévén, hogy ma este Federica és Luca lesz a vendégünk lángossütésre és egyéb vigasságra.

Megint csak egy mozgalmas hét áll mögöttünk. A mozgalmat én testesítettem meg személyesen, ugyanis Gyöngyi hétfőtől szombat reggelig egy dán nyelvóra erejéig tette csak ki a lábát otthonról. Vizsgázik, ami a konkrét esetben azt jelenti, hogy a feladatot hétfőn reggel letöltötte, s jövő hétfőn, holnapután pedig a megoldást nyomtatva leadja. Bájos rendszer, csak esténként szólni kell néha: most már gyere haza a vizsgázásból!
Hogy ne legyek láb alatt, hétfőn rögtön egy tízórás terepmunkával indult a hét, megint a klímakísérletről csináltunk légi fotókat állványról, ezt háromhetente ismételjük. Utána pihentetőleg fordíthattam egyet a hazai munkahelyemnek, röpke három és fél órát. A keddi nap sem volt sokkal unalmasabb. Reggel rögtön az egyik PhD hallgató, Teresa fogott be dolgozni, előbb mondjuk csak átböngésztük a felszerelést, aztán elmentem vele tankolni egy kis benzint, aztán utána a technikussal hárman beröffentettük az eddig soha nem használt Cobra fantázianevű benzinmotoros bontókalapácsot (persze az első indítás sok századik, de utolsó és egyben diadalittas rántása pont rám esett):

Igen ám, de mi furmányosan egy közdarabbal méteres földoszlop mintavételezésére való fúrót kalapáltunk bele a földbe. Persze most csak próbaképp, az egyetem kertjében, de június vége felé a Cobra lesz már a legközelebbi kollégám.
Napok óta kutattam a boltokat – most a konzerves sűrített tej volt a soros beszerezni való, mivel ezt tartalmazó „milliomos” süteményre kaptunk tippet. Ahogy a legtöbb „egzotikus” finomságot, ezt is az útba eső arab zöldségesünknél kaptam meg. Elsőre nem találtam a boltban, ezért – feltételezve, hogy az újdánok sokan eleve jobban tudnak dánul mint angolul – dánul próbáltam megtudakolni a „mælkekondensat” hollétét, de vagy az akcentusom, vagy a feltételezésem nem állta meg a helyét, mert tört angolsággal kérdezett vissza, hogy milk condensed? Hevesen bólogattam, aztán kevert angol és dán szavakkal odanavigált a megfelelő polchoz.
Szerdán már kitört a nyár végre. Ezt azért egyelőre inkább látni, mint érezni, de az intézet előtti asztaloknál végre lehet kint ebédelni a napon, szandálban és rövidnadrágban közlekedtem, s a dán ifjúság az otthonihoz hasonló módon egyre lengébb öltözetet vesz magára az erkölcsre és visszafogottságra fittyet hányva. A csütörtök, bár nevét illetőleg munkaszüneti nap volt, de a munka nem igazán szünetelt, volt elég dolgom itthon, lektoráltam, leveleket írtam, és el is ment az idő gyorsan, főleg, hogy pénteken hatkor voltam kénytelen kelni. Az intézethez rekordsebességgel értem be (az átlag tiszta menetidő 28 perc körül van, most 24) és kb. 20 másodperccel az aznapi PhD hallgatóm előtt sikerült megérkezni. Autóba ültünk, és kimentünk ide:

Nagyobb térképre váltás

Ebben a kísérleti rácsos erdőben mértük be az egyes fák koordinátáit teodolittal az egyik kis négyzetben, aztán a következőben meg bejelöltük a fákat, hogy legközelebb megint könnyebben tudjunk mérni. Egy négyzetben ugyanis kb. 140-150 azonos fajtájú fa van, mind egyedi sorszámmal, és fontos őket nem összekeverni, pedig könnyű! Jó volt a nagy meleg helyett a hűs lombok alatt kószálni a teodolit prizmájával, csak épp a nadrágomon a málnabokrok tüskéi és a szúnyogok is nagyon sokszor átszúrtak, el is gondolkodtam, hogy kellene venni egy szúnyogálló komoly túranadrágot, jól jönne most a sok terepmunkánál. De nem is olcsó mulatság, meg utána kellene járni, a tízórás munkanapok után meg kevésbé van időm ilyenekre.
Este volt a nagy felfordulás nálunk: napközben megkarcolta egy ág az arcomat, majd amikor ezt egy simítással nyugtáztam, akkor beleágyaztam valamit az arcomba. Mint kiderült, egy fél tuskó volt az. És ez még csak a kezdet, vacsora után egy kullancs békésen sétált a vádlimon, valószínűleg a saját vacsoráját kutatva. Ő volt az egyszerűbb, eltanácsoltam, de a felkaromban félig beásva tartózkodó példányt kicsit nehézkesebben sikerült eltanácsolni, mivel kullancsszedő kanalunk nincs, és a patikák már rég bezártak. Végül Gyöngyi hősiesen megoldotta a bicskám csipeszével a kérdést, szerencsére egyben, élve, csak kicsit éhesen távozott a kullancs úrfi a lefolyó irányába.
A hétvégét nem sikerült annyira megérezni, korán keltünk, mivel Gy. ment most dolgozni mindkét napon. Nekem sem volt unalmas percem, egész szombat-vasárnap főztem, mostam, takarítottam, lektoráltam, leveleztem, blogoltam, és egy kicsit a nyelvvizsgára is készültem. Végül nem egy napon zajlik le az egész, hanem jövő szerdán szóbelizem, szombaton jön az írásbeli rész.
 

Persze a múltkori bejegyzésben megint hemzsegnek a kimaradt, illetve félrevezető dolgok. Hiszen nem is Tårs az érdekes helyszín, ott csak a szálloda volt, ahol este aludtunk a fárasztó csütörtök előtt. De útközben még a komp Århus kellős közepén rakott ki, így közel két év szünet után vethettem pár pillantást a belváros felé, amint elgurultunk mellette az autóval. Aztán irány az autópálya, suhantunk a virágba borult sárga repceföldek és zöld búzamezők között egészen Aalborgig, ahol le kellett adnunk egy dobozt. Történetesen az egyetemen, így elmondhatom, előbb láttam az egyetemet, ahová Gyöngyi jár. Sőt, az egyetemi készletből még kértünk kölcsön egy gumicsizmát az én méretemben, mivel az nálunk az intézetben nem akadt; így megszabadultunk egy gondtól, hogy még azt is venni kellene. Így is este hét után indultunk tovább még északabbra, és az éhhalál szélén találtunk helyet a vacsorához, és a szállodába is zárás után érkeztünk, a szobakulcs majdnem a lábtörlő alatt volt.
Itt búcsút is intettünk egymásnak, mivel másnap reggel hétre programoztuk a reggelit, és nem sokkal későbbre az indulást. Ide s tova három és fél hónapja nem voltam tévé közelében, ami egyáltalán nem gond, nem is hiányzik. De ha már ott volt a szobában, csak bekapcsoltam, és elég hamar le is ragadtam egy érdekes vitaműsornál.
Másnap alapos reggeli után elindultunk Hjørring mögé, egy tanyára, ahol fűzfavesszőket termesztenek, részben mindenféle fonási célra, az alkalmatlanokat pedig biomasszaként energiatermelésre. A mi feladatunk a trágyázással függött össze: a focipálya méretű mezőn kellett kettőnknek hat „cellát” iszappal befednünk, összesen két és fél tonna iszapot megfelelően kiszórva. Addig a többiek a további módszerekkel dolgoztak: nitrogénes trágyát kézzel, ill. sertéstrágyát géppel öntötték ki. Így adódott, hogy az első adag iszapot a technikus kolléga hozta a homlokrakodóval, aztán nekiveselkedtünk. Kérdezte közben: vezettem-e már ilyen állatot? – Nem, még soha. És te? – Előzőleg én sem. – Jó, akkor majd én is szeretném kipróbálni. Így adódott, hogy a képen látható járgánnyal randalíroztam a fűzföldön 
Hatig dolgoztunk, reggel fél kilenctől, a végére már kérges lett a kezem. A technikus másfél tonna után kidőlt, így aztán a maradékot Ingével, a főnökömmel szórtam el. A végére elfáradtam rendesen, nem szoktam én a szántást, meg a trágyázást sem. Napközben felvetődött, hogy maradnunk kellene még egy éjszakát, mivel az utolsó komphoz fél öt körül el kellett volna indulnunk, de nekem nem igazán volt kedvem; tiszta ruhával nem készültem (nem szóltak előre). Inkább felajánlottam, hogy jó darabot hazáig vezetek, az úgyis megy, így volt szerencsém Himmerlandtól egészen hazáig szűk 400 kilométert vezetni is. A többiek békésen elszunyókáltak, nekem meg csak arra volt gondom, hogy a platós terepjárónk vize ne forrjon fel; valahol 125 és 135 km/h között volt ugyanis a járgány fájdalomküszöbe.
Hajnali egyre otthon is voltam, másnap nem mentem dolgozni. Kivételesen nem keltem fel Gyöngyivel, inkább aludtam még kicsit; aztán, mivel megérkezett a tartózkodási engedélyem, elmentem a városházára bejelentkezni, bevásárolni a hétvégére.
Azóta? Repül az idő, így inkább csak címszavakban mesélek. Dolgozunk sokat, Gyöngyi leadta a projektjét, amiben az utolsó két napban aktív lektorálással közreműködtem. Múlt csütörtökön felinvitáltak a közös konyhába a lakótársak közül néhányan, így legalább 3-4 szomszédunknak megtudtuk a nevét, ez is több a semminél. Múlt szombaton Csabikénkkel grilleztünk itt a kertben, ami alkalmat teremtett arra, hogy a biciklivel kísérletet tegyek: vajon lehet csomagtartón teli rekeszt szállítani? Jelentem, lehet. Az iszákos banda (azaz mi) sikerrel elfogyasztott egy rekesz italt két hónap alatt. Meglátogattuk szerdán Gy. csoporttársát, sütöttek nekünk eredeti olasz pizzát. Defektet kaptam, megragasztottam, de volt még egy lyuk, amit elsőre nem észleltem. Így hát szerelhettem kétszer csütörtökön, egyet reggel, egyet este. Közben pedig pumpáltam 3 kilométerenként a kereket, hogy ne legyen teljesen lapos…
A munkamegosztás most éppen úgy néz ki: én hozom az ennivalót haza, Gyöngyi pedig a finom italokról gondoskodik: a szállodában rendre maradnak ott a vendégek után az érintetlen üvegben a borok, sörök, és legutóbb egy kis házasítatlan malátawhisky jutott nekünk.
Sütöttem-főztem sok finomságot, lett töltött káposzta (on the rocks), geszenyelekváros muffin, csicseriborsó fasírt, szalagos és kevésbé szalagos fánk, tigrisrákok… Röviden: eszünk-iszunk rendesen. A végére álljon itt pár kép, a trágyás kirándulásról:

Tulajdonképpen a kronológia szerint az előző bejegyzésben kellett volna szerepelnie a hírnek, mi szerint végre kézbe kaptam a szerződésemet, így aztán el tudtam menni a hivatalba tartózkodási engedélyt kérvényezni. Persze titkon reménykedtem, hogy olyan gyorsan megkapom, mint Gyöngyi februárban, de ez hiú remény volt, nekem kerek két hét alatt küldték el. Persze ettől még az élet zajlott itt nálunk, leginkább sok-sok munkával. Most néztem meg a táblázatomat, és ezt számokkal is alá tudom támasztani: május első két hetében 73 órát volt szerencsém dolgozni, ami elég közel esik a teljes munkaidőhöz, tekintve, hogy a dánok heti 37 órát dolgoznak. Ez kifejezetten jó persze, mert javulnak majd a gazdasági mutatóink, de mindennek ára van: nagyon fárasztó is. Voltam megint a madárfüttyös Brandbjergben a klímakísérletet fotózni, még két hete pénteken. Most már okosabb voltam, vittem a nap ellen krémet, nem is égtem meg: helyette a ruhából kilógó részeim szénfeketék, ami a ruha alatt van, világító fehér. Utána egy munkás hétvége jött Gyöngyinek, mindkét nap dolgozott, így magamra maradtam a szórakozással. „Kénytelen voltam” úszni menni, takarítani, főzni, mosni, és még egy kis bicikliszerelésre is jutott idő vasárnap. Még a költözés után ugyanis megvettem a kellő alkatrészeket, de szerszám hiányában nem tudtam kicserélni a hátsó fogaskoszorút. Most a házmesterrel, a húszcentis kulcsra egy kis madzaggal bő másfél méteres kapanyelet eszkábáltunk, így végre sikerült kellő erőkarral lefeszíteni a megkövült darabot.
Gasztronómiai felfedezésből is jutott arra a hétvégére. A túró, mint hiányzó hazai alapanyag, nagyon mozgatta a fantáziámat, így a helyi kvark néven futó tejtermékkel végeztem kísérletet, sikerrel. Így aztán kiderült, a balga dánok a gyárban elfelejtik megmelegíteni a sűrű, tejfölös-túrószerű anyagot; így nem darabos, és nem távozik belőle a savó. Bezzeg megmelegítve, lecsöpögtetve! Most a soknapos tejaltatás helyett már 1 óra alatt van túrónk, közel hazai minőségben, ráadásul sokkal hatékonyabban! Lett nagy öröm, meg túrótorta főleg!
A múlt héten izgalmas munkahelyi feladat várt rám: terepmunka a messzi Észak-Jütlandon. Szerdán délután magunk mögött hagytuk az intézetet, és a tengeri gyorskomppal átugorva a vizet, este fél tízre Tårsban is voltunk, másnap korán kezdődött a munkanap.

Ez egy sok darabban, hosszú idő alatt írt bejegyzés, így a relatív időmeghatározások, és persze hol itt, hol ott az alany-állítmányok sincsenek a helyén, de átírni az egészet már nem volt lendületem, inkább jelenjen meg végre, hisz' annyi az új mesélnivaló már azóta!
A múlt hét nem is kezdődhetett volna jobban. Húsvéthétfőn ugyan nem minden a terveim szerint alakult, mivel az eltervezett koreográfia szerint nekem kellett volna frissen és fitten kiugranom az ágyból a locsolóért, de ehhez képest mire álmosan kezdtem pislogni (v.ö. legalább kinyílt a szemem végre) addigra Gyöngyi már a reggeli körül sürgölődött. Azért sikerült megfelelő módon meglocsolni, így elvárható, hogy jövő tavaszig a hervadás semmiféle jelét ne mutassa. Mivel a dán hagyományokról nem vagyunk olyan tájékozottak, így fogtuk magunkat, és nagy HÉVvel elvonatoztunk Frederikssundba, a Roskilde Fjord partjára. Itt először viking-lakásokat láttunk, amik leginkább félig földbe süllyesztett, alig pár négyzetméteres nádtetős kunyhók voltak. Mivel biciklit is vittünk, szikrázó napsütésben aztán átgurultunk a fjord túloldalán pár kilométerre fekvő Jægerspris kastélyához, ahol felkészületlenül ért minket a hír, hogy a gyermekotthon múzeum mégis nyitva tart a hétfő ellenére – így aztán mivel nem volt tervben, nem is mentünk be. Inkább a kisebb ellenállás útját választva beálltunk a hosszabban kígyózó sorba, amely az egymástól 30 méterre lévő két fagyiárus előtt állt. Nem is bántuk meg ezt, mivel a szemünk láttára frissen készült édes tölcsérbe töltötték az óriás-gombócokat óriás-áron. Igen ám, de ott a két gombóc az otthoni négynek felelt meg, s a tetejébe alapáron kenték a tejszínhabos gombócot és egy csöpp folyékony eperízt. Finom volt, és nekem ez adta meg a náthának az utolsó kegyelemdöfést, Gyöngyi torokfájása is elkopott utána a napokban.
Tovább bicikliztünk, leginkább az orrunk után, de fél szemmel már a megfelelő piknik-helyet keresgélve, mert az éhség már kopogtatni kezdett a szemünk környékén. „Természetesen” az egyik, tengerbe hosszan benyúló stéget találtuk erre megfelelő helyszínnek, és boldogan falatoztunk egyet, aztán utána nem sokkal ki is húzódtunk a partra az egyik padra, mivel ott a szél kevésbé lobogtatta a hajunkat. Közben láttunk tengeri kajakosokat, és megbeszéltük a délutáni napsütésben a világ állását; aztán hat óra körül visszaindultunk a vonathoz, szerencsére 1 percet kellett csak várni, és már indult is.

A húsvéti nyuszi idén meglepő módon egy fél-roncs biciklit hozott, amelyet jó nyuszihoz méltóan elrejtett itt a ház tágan vett környezetében. Bár kicsit félreértette az ügyet, mert inkább a hévmegálló melletti bokrokba bedöntötte a járgányt, és hát nagyon hamar odatehette, mivel a lánc és egy pár alkatrész csupa rozsda volt, és ha tudta, hogy nekem szánja, akkor elegánsabb lett volna a lábtörlő alá becsúsztatnia a kulcsot meg egy rejtjelezett térképet. Ehelyett ott hagyta lezáratlanul, kitéve a veszélynek, hogy valami ó- vagy újdán azt hiszi, hogy neki készítette oda a nyuszi; nem beszélve azokról az újdánokról, akik azt sem tudják, mi ez az egész hagyomány.
Kedden aztán munka után gyors diagnosztikát végeztem: a nyilvánvaló első defekt mellett egy első tengely- és csapágycsere is felkerült a listára. Szerdán aztán alkatrészt vadásztam munkából hazafelé, innen adódott a cím. A hét bicikliüzletben, amiben jártam aznap, ötben újdán volt a teljes személyzet, főnöktől a kétkezi szerelőig. Tegyük hozzá, ezek mind a munka-otthon útvonalon fekszenek, semmilyen kitérőt nem jelentettek, és másnap vettem észre, hogy kihagytam legalább két boltot.
Sehol nem kaptam első tengelyt, és a többség meglepetten nézett, hogy én ilyet akarok. A meglepetés akkora volt, hogy összesen két helyen ajánlották fel, hogy rendelnek/hoznak nekem másnapra, az egyik helyen az ára miatt visszautasítottam. A másik hely pedig előlépett kedvenc bicikliboltommá, ahol a tulajdonossal nagyon szépen kevert angolt és dánt beszélünk: ő angolul magyaráz, néhány dán töltelékszóval, én angolul magyarázok, és az alkatrészek nevét dánul is beleszövöm. A sztereotípiából kiindulva, mi szerint a fogak száma általában egyenesen arányos a műveltség és intelligencia előrehaladottságával (ámbár akinek sok szép foga van, nem feltétlenül okos), a bácsinak nem kellene egy mukkot sem tudnia, ennek ellenére remekül elkommunikálunk. Másnapra hozta is a tengelyt, és minden mást is kaptam nála, ami kellett. Hevesen össze is raktam a kereket, csapágyhézagot is állítottam csütörtökön még. Aztán pénteken a munka után, mivel sokáig és magányosan voltam, nekiláttam a centírozásnak, aminek nem lett jó vége. A küllők ugyanis szintén rozsdásak helyenként, és az egyik el is tört az állítgatás közben. Bánatomban alá is gyújtottam a kis egyszeri grillezőnek, és itt a kis kilépőteraszunkon megsütöttem a vacsorát. Ilyen még máskor is lesz, nagyon jó volt!
Míg szombaton Gyöngyi szorgos munkával töltötte a napot, és elmentem a közeli nagy autós-motoros-biciklisboltba, de nem adtak megfelelő hosszúságú küllőt, így a szerelés szünetre kényszerült. A szombat egyébként is nagyon félresikerült egy nap lett: a tejszínt, amit habbá akartam verni, vajjá vertem, a kísérleti csicseriborsó-falafel rettenetes állagú és száraz lett, persze utólag könnyű okosnak lennem, mit rontottam el benne. Amit ki lehet önteni, lecsöpögtetni, azt mindet sikerült aznap.
Éljen május elseje, mondták azt régen, és mi is éltettük annyira, hogy a hónap első vasárnapja volt, amikor is ingyenes a teljes hév-hálózat, és még Gyöngyi sem kellett, hogy dolgozzon. Így kinéztük az egyik legmesszebbi végállomást, ahol még nem jártunk, de érdemes lehet, és nekivágtunk: egy óra tiszta menetidő alatt Køge város vasútállomásán voltunk. Az idő szép volt, pár utcát beljebb sétálva a hangulat is emelkedett: először a főtéren találtunk egy bájos ifjú zenekart. Tovább, a városi parkban valamelyik párt majálisán szalonzenekart találtunk, aztán tovább kóboroltunk az óriásinak nem mondható belvárosban, visszatalálva a főtérre. Jól mulattunk a Beatles-imitátorok koncertjén is, kellemes minőségben adtak elő nagy zenéket. A kellemes aláfestés mellett megettük a szendvicsünket, aztán a (visszatérő módon) kedvenc úticélunkat, a tengert kerestük fel. Már a strandra érkezés is kalandosnak bizonyult, mivel több helyen nem tudtuk keresztezni az autóutat holmi tiltó táblák miatt, aztán végül megtaláltuk a gyalog- és kerékpárhidat, így végül a Køge Bugt megtekintése elé nem hárult akadály. A megtekintés rögtön meteorológiai felfedezéssel is társult: igen csúnya fekete felhők tornyosultak az öböl felett. A szél irányát eltájoltuk, így a békés tengerparti eszmecserénket az első esőcseppek zavarták meg, hogy aztán hamarosan feszített tempóban tekerjünk vissza a vasútállomásra. Kicsit megáztunk odáig, de szerencsére nem fáztunk meg sem itt, sem pedig a hévtől hazáig, amikor is bőrig áztunk. Jó nap volt!