A költözés utáni vasárnap még izgalmakkal volt teli, vettem tiplit az egyik közeli barkácsáruházban, majd azonnali lelkesedéssel be is fúrtam a konyhaasztalt megvilágító lámpánkat a mennyezetbe. Rendezkedés, rendezgetés, és a nagyszekrény egy elemének összetákolása jól kimerített minket. A kiürülő dobozokból legalább az ágyunkhoz közelebbi ablak elé akadályt építettünk, hogy az álmot nehogy kinézzék a szemünkből. Közben persze az interneten vadásztam a redőnyt. Több lehetőség is adódott, hogy a meglehetősen nagy ablakot lefedjük: egy nagy, vagy két keskenyebb redőny, illetve a függőleges szalagfüggöny is szóba került, valamint még a karnis és a függöny, amit viszont a további berendezés színének és elhelyezésének bizonytalansága miatt még elvetettünk. Végül kiderült, az internetből szállított reluxa nem olcsóbb, mint a helyi, így aztán helyben utánanéztem, és a jelentéktelen különbség okán a hosszabbik, egy darabosat megvettem és kedd este el is hoztam biciklin haza. A két másfél méteres csomag kicsit a lovagkorba repítette a biciklimet, előre kissé, hátra jobban kilógó, mindent (de leginkább a fékbowdent) felnyársaló fegyverzettel. Persze mire megvacsoráztunk, késő lett a fúráshoz, az előző nap nem is jó fúrót használtam, így a felszerelés szerda reggelre jutott. De akkor aztán rögtön mind a két ablak fölé a helyére került, és nem volt több ürügy dobozkiállítást tartani. Ennek a felszámolásában tagadhatatlanul Gyöngyi jeleskedett jobban, péntekre már csak egy-két doboz és a bőröndpk maradtak; és úgy tűnik, egy halvány munkamegosztás is kezdett kialakulni éppen szárba szökkenő háztartásunkban. Ő pakol (v.ö. „Csak rend legyen már, nemmm bíííírom ezt a káoszt!!”) én pedig takarítok folyamatosan, nem is tudom, honnan jön ez a sok kosz, hogy az előző napi porszívózás után már megint recseg a lábam alatt a talaj. Csütörtökön a szintén lomtalanított erős ragasztóval a csavarhiányos fiókokat is meggyógyítottam, egytől egyig helyreállítottam őket, csak esztétikailag szenvedtek maradandó sérülést. A héten érdekességet még pénteken a szomszédos tó felderítése jelentette, ami félig mocsaras-nádas terület, ennek megfelelően rengeteg kacsa és sirály lakik errefelé. Bevásároltunk kicsit, hogy a szombat reggel érkező vendégeink ne csak a külsőségekben, hanem az ellátásban érezzék az ötcsillagos minőséget, amit igyekeztünk nyújtani. Este az óriás gardrób összeállítása jelentett többórás játékot, mivel szombat délelőttre vártuk a pótalkatrészek érkezését is, a túrórudi és szalámiszállítmány mellett.
Szombat délelőtt aztán pontban fél tizenegykor megérkeztek hozzánk Gyöngyi szülei, és kezdetét vette egy nagyon tartalmas hosszúhétvége.

Bizony nem egy és nem két napig tartott. Sajnos emiatt a blogolás meg a számtalan érkezett e-mail megválaszolása háttérbe szorult, hiszen a fontossági sorrend felborult, és az alapvető igények után a rendrakás-takarítás-munkakeresés-lakásszépítés triumvirátusa (három a magyar igazság, meg egy a ráadás!) került a lista élére. Az előző bejegyzés fonalát ott tettem le, hogy péntek reggel hajnalban felkeltünk, visszavittem előbb Gyöngyit régi hajlékunkba, aztán az autót a kölcsönzőbe, majd az arcomba vágó hópihékkel dacolva én is visszatértem, és csekély lelkesedéssel nekivágtunk, hogy az egy hónap + tíz napi használatot és leginkább annak porban, homokban, hajszálban, vízkőben és zsírban testet öltő nyomait eltüntessük. Ezzel délután egyre végeztünk, egy utolsó ebéd után alaposan megrakva az utolsó ott mosás tartalmával és az ottfelejtett dolgokkal nekivágtunk az új otthonunk felé vezető útnak. Kicsit rögös volt, de megérkeztünk, ekkor a gondnok dolgozott a konyha rendbetételén. Egészen hatig velünk volt, beszélgettünk mindenfélét, miközben dolgozott, hasznos tippeket adott: az IKEA a költözéskor (lomtalanításkor) elgurult csavarokat ingyen és bérmentve, önkiszolgáló módon pótolja: az áruházban, dobozokban kitett darabokból annyit veszel, amennyi kell.
Jót nevettünk, amikor hatkor magunkra hagyott: kell nektek egy kis magánélet! („You also need some privacy!”) Hát a padlótól plafonig érő széles ablakokon, sem függöny, sem redőny nem akadályozta a privacy szabad be-és kiáramlását.
Szombat reggel megállapítottuk, hogy a reggeli nap először 15 centis oldalú derékszőgű háromszöget rajzol a tűzhely fölé a falra, majd sebesen, egyre gyorsabban bekúszik a lakásba, és mire a reggelihez érünk, már erősen a szemünkbe süt. Délelőtt összeállt a kép, hogy miből mennyi csavar és kötőelem kellene, ezért a nagy svéd bútoráruházat vettük célba, fél sikerrel: kétfajta csavart igen, háromfajta egyéb elemet nem sikerült kapnunk, nincs is olyan a kínálatukban sajnos. Ettől függetlenül múzeumlátogatásnak is jó volt, három órát elnézegettük, hogy kellene egy kis ez, meg egy kis az is, hogy szebb, praktikusabb, kényelmesebb legyen az új otthonunk. Lista is készült belőle, elég súlyos. Meg persze erre a napra is jutott egy lámpaszerelés, mikor máskor, mint sötétedéskor. De így lett legalább lámpa az étkezőasztalunk fölött; még ha nem is túl biztonságosan rögzítve. A vadonatúj kanapénkon úgy aludtunk megint, mint a tej alszik a túrókészítés előtt.

Közel egy hete nem írtam, mivel nagyon mozgalmas hetünk volt. Kedden reggel elmentünk Herlevbe a legutóbb említett lakást megnézni. Még élénken élt a pénteken látott lakás emléke, és azzal nem tudott versenyre kelni végül. Az ára kb. ugyanannyi volt, a beköltözéskor befizetendő összeg valamivel kevesebb lett volna. A beköltözéskor viszont rögtön egy tisztasági festéssel kellett volna kezdeni, mivel a fal rettenetesen nézett ki. A fürdőszoba padlója a jeges típusú kőből készült, és a maga az egész fürdő nagyon lepusztultnak mutatkozott. A konyha szép volt cserébe, de jobban végiggondolva, az ott álló óriási hűtő-mélyhűtő kombináció is inkább sok áramot fogyaszt, mint bármi más hasznot hozna a hétköznapokban. Kivétel persze, amikor esetleg látogatók hada érkezik hozzánk, de az nem tart egy hétnél tovább általában. Végül a festés-kényszer, a fürdőszoba külleme, a nagyon hangos nagy út közelsége, és az „ennyi pénzért kaphatunk sokkal szebbet” érvek miatt elvetettük a hétfői nap végére ezt a helyszínt. Kicsit jártam a munkák után, eredménye azóta sincs, de legalább tettem valami kézzel foghatót.

Estére megszületett az elhatározás, megerősítjük a pénteki kérésünket, és amint lehet, átutaljuk a lakás elfoglalásához szükséges elképesztő összeget. Éjszakába nyúlóan Vikivel átnéztük az ékes dán nyelvű szerződést, megállapítottuk, hogy van benne szigor, de nem vad feltételeket támasztanak. Szerda délelőtt meg is történt az átutalás, így aztán felhívtuk a kiadó központját, hogy ment a pénz, ide a kulcsot! Rögtön csomagolni kezdtünk, mivel a költözést csütörtökre be is ütemeztük, miután sikerült a gondnoktól időpontot kapni reggelre, akkor ad kulcsot. A nagy pakolás közepette aztán elmentem egy autót szerezni, foglaltam magunknak egy 5m³-es rakterű furgont. Aztán csak raktuk a dobozokba a sok felszerelést, és izgatottan vártuk, milyen is lesz másnap este egy másik lakásban kikötni.

A csütörtök reggel persze nem teljesen úgy indult, ahogy terveztük, mert bizonyos körökben a fél hét a digitális ébresztőórán 7.30-at jelent. Némi sietség árán aztán behoztuk a lemaradást, Gyöngyi elindult a kulcsokért, én pedig mentem kilencre az autóért. Csabikém fél tízkor a megállapodásunk szerint feltűnt a színen, és elévülhetetlen érdemeket szerzett a költözésünkben. Akárhogy is nézzük, a kanapé és egyéb bútorok cipelése nem Gyöngyinek való; vasárnap kényszerből vittük a súlyos darabokat a harmadikra, de most (lefelé) sokkal könnyebben ment így. Másfél óra alatt púposra tömtük a Transporter oldalát. Közben valami gond adódott a vezetőoldali ajtó zárjával, mert a kulcs nem akart már belepasszolni. A túloldalról azért sikerült beszállnom, és komótosan elgurultam a nagy rakománnyal új otthonunkhoz. Kipakoltunk, majd visszamentünk ebédelni, és a következő rakományért. Eleinte kétséges volt, befér-e ennyi minden még; ugyan a nagy darabokat már első körben elszállítottam, de a kisebb darabokat, még dobozban sem lehet olyan jól egymásra halmozni. Főleg, ha szabálytalan és ormótlan formájuk van, mint egy két méteres négyajtós szekrénynek lapjaira hullva. Végül még Gyöngyi biciklijét is behajtogattuk, pedig nem is volt kempingbicikli. A második kör már majdnem hat órakor érkezett az Sømoseparken szegletébe

Gyorsan kipakoltunk, majd előbb a barkácsáruház, utóbb a kék-sárga svéd bútorház felé vettük az irányt, hogy a lámpák bekötéséhez alkatrészt vegyünk (fölöslegesen), aztán meg filckorongokat a bútorok lábára és energiatakarékos izzókat. Hazatérve vaksötétben, elemlámpával beszereltem a lámpákat, aztán ágyat telepítettünk négy darabból, hogy végül intenzíven alhassunk pár órát péntek reggel hatig.

Bizony pedig oda indultunk vasárnap reggel, a dán nemzeti múzeum egyik fiókintézményébe. De nem bírtunk a vérünkkel, mikor kiléptünk a házból: a szemünk elé táruló látvány még mélyebb kétségbeesésbe taszított minket. Itt valaki vagy lomtalanít, vagy költözik. A látvány, költözésnek túl összevissza, szétdobált darabokból áll, lomtalanításnak meg túl jó, túl új, túl használható dolgok vannak kitéve. Álltunk, tanakodtunk, majd jött két ember újabb halmokkal. Rákérdeztünk, aztán megcsapott minket a válasz: minden szabad préda, mivel éppen ürítik az egyik lakást a házban, amit látunk, aközött szabadon tallózhatunk! És nem fogtuk vissza magunkat.
A folyamatot nem részletezem, délután egytől este kilencig folyamatosan dolgoztunk, pakoltunk. Gyakorlatilag a lakás teljes bútorzatára lecsaptunk, lista lejjebb. A bútorok egy részén 2008-as gyártásra utaló pecsétet is találtunk. Közben a lakást ürítők is látták a lelkesedésünket, így a porszívót és a lámpákat burástul le sem vitték az utcára, hanem a lépcsőházban már felkínálták. Elfogadtuk, és amikor azt mondták: „Kár, hogy nem korábban jöttetek, mert volt tévé is.” – akkor már csak mosolyogtunk, és még a felénél sem tartottunk a felfedezésnek, nemhogy a behordásnak. Ők szemmel láthatólag örültek, hogy a bútorok nem a szemétbe mennek, lesz hasznuk, mi pedig ujjongva hoztunk minden egyes darabot fel. A leltár, a teljesség igénye nélkül:
- kerek konyhaasztal
- 4 db konyhaszék
- 4 db összecsukható szék
- 2 db kempingszék
- számítógépasztal
- fiókos komód
- polc
- előszobai cipőtartó
- sarokgarnitúra
- tv-állvány
- fúrógép
- fürdőszobai mérleg
- porszívó
- kis bőrönd
- 4 db lámpabura
- kenyértartó
- fehérboros pohárkészlet
- vörösboros pohárkészlet
- pezsgőspohárkészlet
- 2 db söröspohár
- 3 db nagy konyhakés
- római tál
- teáskanna
- 4 db teásbögre
- jénai tál
- konyhai mérleg
- tölcsér
- kimérő
- tálca
- evőeszközkészlet
- tányérkészlet
- előszobai fogas
- hőmérő
- palacsintasütő
- fürdőszoba polc
- vödör
- partvis
- papírtörlőtartó
- vasalódeszka
- prakker
- vállfák
- bowlinggolyó
- 3 elemes gardrób szekrény
- 2 összecsukható kicsi asztal
- előszobai tükör, 1x1 m
Gombunk már van. Csak ing is legyen hozzá!
Jutalomból este még megnéztük a Friendship című német, 1989-ben játszódó filmet, nem aratott nálunk osztatlan sikert, bár rossz sem volt.
Hétfőn délelőtt aztán jött a kötelező komplex izomláz mellé a következő izgalom: kaptunk szerződést a lakásra. Kezdhetjük összekaparni a belépőt a lakásra. Aláírjuk, utaljuk a pénzt, és az utalási papírral már kaphatjuk a kulcsot is.
Egyébként nagymosás, spenótos pite-gyártás, vásárlás volt a program ma. Még holnap reggel megnézünk egy lakást nyolckor, az szerda reggelig eldől, hogy tetszik-e jobban, és hogy ha igen, a miénk lehet-e. Kicsit beljebb fekszik a belváros felé, és kicsit olcsóbb is, de a belépő oda is hét hónap. Meglátjuk, én bizakodó vagyok, de ne kiabáljunk el semmit.

...az általában vagy a szemből érkező mozdony fénye, vagy esetleg az alagút vége. A bölcsesség persze éjszaka nem alkalmazható. Péntek reggel megint felmerült két azonnal felhívni való lakás, az egyikkel meg is beszéltünk egy fél kettes időpontot, igazítva a pénteki programhoz. Szintén lakásügyben feliratkoztunk egy kétszobás kollégiumi lakás várólistájára is sokadiknak, mivel itt is csak 1-3 hó a várakozás. Ennek a papírját vittem be, majd megérdeklődtem az kollégiumot osztó szervezet fogadási idejét. Továbbmentem az egyik városi szendvicslánchoz is, ahol sikerült a főnökkel szót váltanom: nem mondta, hogy nincs munka, de azt sem egyelőre, hogy van. Jövő héten felhív = jövő héten akár hív, akár nem, bemegyek. Aztán tovább Ballerupba, ahol Gyöngyi az önkormányzat által kiutalt bérlakások listáját ostromolta, majd onnan együtt tovább a Sømoseparken nevű helyre, kb. negyed óra sétára az ő egyetemétől, a belváros felé. Pár perces várakozás után Flemming, a gondnok leültetett az előtérben, majd nem sokkal később körbevezetett minket: ez egy pár éve épült kollégium (v.ö. a Google műholdképén még nem látható, csak a földmunka), ahol három lakás is kiadó. A kialakításuk hasonló, L alakú nagy szoba, valamint fürdőszoba. A kisebbiket elvetjük a szűkössége miatt, mivel arra kell készülni, „üzemszerűen” egyetemre járunk, ennek megfelelően tanulunk, dolgozunk majd. A két nagyobbik, ötven négyzetméteres közül a déli-délnyugati fekvésű tetszik jobban, zöld tágas udvarra néz, épp besüt a nap. Ötven négyzetméter, az általunk meghúzott árhatár fölött kicsivel, 5-10%-kal. Tetszik, és égetően kell nekünk a lakás, már mindegy, bútorozatlan-e, majd kempingezünk a kis önfelfújós matracainkon, reggelizünk, ebédelünk és vacsorázunk a pokrócainkon piknikezve heteket-hónapokat. Csak legyen már biztos tető a fejünk felett. Mivel ez egy kollégiumokat üzemeltető szervezet, azon nyomban hívtuk a központot, zárás előtt pár perccel bejelentettük, hogy kérjük a napsütéses lakást. Hétfőre kérték az adatainkat, majd utána küldenek szerződést. Ilyent mintha már hallottunk volna, hogy hétfőn lesz szerződés…

Fáradtan, éhesen és kétségekkel telve hazatértünk. A másik lakás megnézése péntekre és szombatra kútba esett közben, így a kétségeket egy palacsintasütéssel és Csabikémmel űztük egy kicsit. A szombat reggel, mint ahogy szokott, későn jött, de a kétségek még mindig, vagy inkább már megint ott voltak. A Sømosen hozza is a fényt az alagút végére, meg kicsit mozdonyként is néz ki. Ugyanis a kollégium-szervezet megbízható, nem szalad el előlünk, ha ki kell adni lakást nekünk. Nem fog eszébe jutni, mint egy magántulajdonosnak, hogy egy év után eladja, vagy más bérlőnek adja a lakást. A megbízhatóságnak azonban ára van: beköltözéskor összesen 7 havi lakbért kérnek el, 3 havi kaució, 3 hónap előre fizetett lakbér, és az aktuális hónap lakbére formájában. Kifosztanak rendesen.

A fejünk szellőztetésére aztán kimentünk a tengerpartra, bő két órát sétáltunk, közben a „végtelen pénzeszsák” elképzelése mellett elméletben berendeztük a még a kezünkben sem lévő lakást. Főztünk, aztán az este még rajzba is öntöttük az elképzeléseket, más már nem is történt szombaton.

A hétfő reggel tényleg hamar jött, bele is vágtam a nagy reményekkel telt álláskeresésbe, meg persze vártam, hogy érkezzen a szerződés a csütörtöki helyszínről, hiszen aznapra ígérte. Nem jött, azóta sem, ezt elárulhatom. Telefont sem veszi fel nekünk, ám láttuk, meghirdette a másik, elvben elkelt szobát újra, szerdán. Hát így jártunk. Azért még hétfőn bevittem egy kávézóba az önéletrajzomat, aztán délután a konyhában serénykedtünk a főzéssel és kenyérkészítéssel, Gyöngyi ugyanis innovációs táborba Tisvildébe távozott kedd reggel. Persze ez az első kenyér, amit sikerült úgy elrontani, hogy épp ehető meg finom is, csak egy szeletet nem lehet vágni belőle rendesen, mert szétesik. A háromnapos távollét kellemetlenül érintett, ugyanis a nagy állástalanságban bizony ő az egyetlen, akihez élőben magyarul szólni szoktam (meg persze nagyon interaktív módon ő is hozzám), és most közönség nélkül maradtam.

A nagy mínuszoknak köszönhetően inkább bentről kerestem aznap a keresni valókat, és már-már a nagyítómat is igénybe kellett venni, olyan gyenge volt a felhozatal. A nagy terveket, mint például a múlt heti önéletrajz-leadás helyszínének újbóli felkeresése, szerdára hagytam. Úgy hírlik, itt nem az otthon bevett módszerekkel kell pályázni az állásokra (beküldjük/bevisszük az önéletrajzot, hagyjuk, hogy emésszék, majd két hét után felhívjuk, ha nincs semmi hír), hanem inkább a munkaadók „nyakára kell járni”, akár hetente többször is, lehetőleg személyesen.

Persze semmi sem a terv szerint alakult, ugyanis szerdán reggel tíz körül még hótakaró fedte a teret. A nap folyamán egyre csak szállingózott a hó; persze aztán lassan latyakká vált, de nem volt sok kedvem így messzire menni. A boltig pont elég volt, ott alaposan bevásároltam, venni kellett biciklim első kerekére külsőt is, mivel a régi (feltehetőleg a gyári tizenéves darab) felmondta a szolgálatot. A hidegre és a fényviszonyokra való tekintettel fel is hoztam a kétkerekűt, és a koraestét az ápolásával töltöttem, tisztogattam, lefejtettem a régi gumit. Aztán megállapítottam, hogy a küllők kézzel is tekerhetők részben, így használatba vettem a küllőkulcsot, és eléggé kőbaltás módszerekkel, de kereket centíroztam. Mikor megvolt, hintőporba borítottam a lakást, aztán ráküzdöttem a felnire a külsőt, ez önmagában legalább negyed óra volt, nem ment könnyedén. Tisztogattam a láncot, a hátsó kereket is, hogy a sós sár ne marja tovább, hátha hosszabb élete lesz.

A magány ellen a bicikli dolgozott szerda éjjel: ő hallgatta a szuszogásomat. Csütörtökön a szokásos reggeli-délelőtti rutin után már épp készültem indulni, amikor Gyöngyi csöngetett. Estére vártam, de megörültem a korai érkezésének. Délután aztán visszamentem a hétfői helyszínre, egyelőre semmi hír nincs, nem nézték még át az önéletrajzom. A kávézó melletti boltban szert tettem az estebédünk kellékeire, aztán otthon főztünk, ettünk, és egész este csak a fejünket ingattuk. Nyakunkon a március, a beígért lakásunk elúszott, és a végén még a híd alatt kötünk ki?

A szombat már-már megszokottan sokára kezdődött, az elejét alvással töltöttük. A csillagos és csípős éjszaka után szép napsütés várt minket, így aztán kora délután a dán design központ felé vettük utunkat, ahol ingyenes LEGO-nap volt. Valamiféle jövőbeli építményeket kellett alkotni, különösebb megkötés nélkül. A közönség háromféle volt:

a) dán gyerekek, lelkesen építkeznek

b) dán gyerekek szülei, egy-egy kockát összeraknak, unaloműzésként

c) külföldi diákok/itt élő fiatalok, nagyon lelkesen építkeznek.

Ennek eredménye a mellékelt képeken is látható, mi nem sok időt szántunk rá, így a kész építményeket bemutató asztalon voltak kifinomultabb alkotások is, bár valószínűleg a mi „Viking űrközpont hajóterminállal” című építményünk a legeredetibbek közé tartozott. Különös figyelmet fordítottunk az igényes kivitelezésre is, felhívnám a figyelmet a fotók nagyíthatóságára!

Utána a sétálóutcán bevettük magunkat kicsit a forgatagba, majd ahogy a napsütés gyengült, az éhség pedig nőtt, hazaindultunk.

Az előző napi hús itt nyert értelmet, tatár beefsteak formájában nyersen, de annál finomabban került a hasunkba. A nap további része már nagy izgalmat nem hordozott magában, inter-urbán megtárgyaltuk az otthoni helyzetet, aztán idővel ránk talált az álom.

Vasárnap sem kopogott korábban a reggel, mint előző nap. Reggeli után a boltba vezetett az utam, előző napi hiányosságainkat pótolni. A dánok nagyon cselesen oldották meg a vasárnapi nyitva tartást, egy bolt általában egy hónapban 1-2-szer tart nyitva ezen a napon. Így aztán a környéken mindig van nyitva valami, de csak egy, az viszont vasárnap monopolhelyzetben. Ez adta azt, hogy velem egy időben még vagy 40 másik dán is azt gondolta, leugrik a boltba élesztőért, és ez okozott nagyobb torlódást. Mire visszaértem, és a biciklis indulás is összejött volna, már nem volt értelme nekivágni úti célunk felé. Kinéztük ugyanis, hogy az állami múzeumok és kiállítások többsége ingyenes, így a dán második világháborús ellenállásé is az. Csak már délután háromkor bezár.

Helyette séta lett a környéken, aztán pizzasütés itthon, meg állásos e-mailek küldése (hogy hétfőn a beérkezett lista tetején legyek), meg telefonozás és blogírás. És már szinte mindjárt hétfő reggel…

A csütörtöki nap munkakeresés szempontjából meglehetősen eseménytelen volt, épkézláb hirdetés nem nagyon volt, akiket felhívtam, készségesen mondták, hogy ahhoz jobban kellene dánul tudni, hogy náluk dolgozhassak. Ezek után a következő lakás felé tartva a héven még felhívott a víztornyos ember, hogy nem az 5. hanem az 1. jelentkező fog szerződni valószínűleg pénteken, de ha a kisbalták potyognak az égből, érdekel-e még.

A ház fekvését már az interneten felderítettem, így az nem volt meglepetés. Földszinti lakás, 2 különálló szobával, a nagyobbikból nyílik egy hálófülke. A kisebbikre egy pedagógus-hallgató pályázik már, a nagyobb lehet a hálóval a miénk. A konyha szépen alakul, mostanában végzik a felújítás utolsó simításait, hogy március elsején beköltözhető legyen. Bútor semmi, de az ár kárpótol: ha több mint fél évet ott lakunk, megtérül a bebútorozás költsége. Errefelé is biztos van használtbútor-bolt, és lomtalanítás. A lakótárs gond lehet, de nem szükségszerűen az, mindketten laktunk kollégiumban, feltehetőleg nem zavarnánk egymás vizeit. A pincében tároló és közös mosógép. Akarjuk? –tesszük fel magunknak a kérdést, egymásra nézünk – Akarjuk. Nagy ablakok, déli és nyugati nappal, tágas szoba és hálófülke, élhetőbb, mint a víztorony, amit szintén akartunk, még lakótárssal együtt is. Jó helyen van, Gyöngyinek 5, nekem 10 km az egyetemre az út, a belváros is negyed óra alatt elérhető, mi kellene még? Hosszasan megbeszéltük a tulajdonossal a részleteket, kértünk angol szerződést (talán lesz hétfőre), aztán egymás tenyerébe csaptunk. Majd várjuk a fejleményeket, előre ne igyunk a medve bőrére. Egyébként nagyon ül a lakáspiac, napok óta alig van egyáltalán hirdetés, amire érdemes írni, így nagyon nyomasztott már minket a kérdés, hol fogunk lakni március után?

Csütörtökről péntekre jobban is aludtunk, mint előtte legalább egy hétig, a fél sikernek köszönhetően. A szokásos körök lefutása után (munkakeresés, lakáshirdetés-böngészés) vásárolni mentünk, az otthoni készletek apadásával fokozatosan egyre több mindent kell beszerezni, így aztán szert tettünk egy adag darált marhára is. Egy részéből azonnal fasírt lett, másik része pedig fűszerekkel bekeverve a hűtőbe ment pihenni.

Kis csúszással elindultunk Gyöngyi francia csoporttársához a péntek esti házibuliba, majd mentünk nagyon sokáig, aztán megállapítottuk, hogy túlmentünk a busszal. Le is szálltunk a következőnél, pont nem tudtunk már a szemből jövő buszra felugrani, majd bánatunkban konstatáltuk, hogy mégis jó helyen vagyunk, már csak a házat kell megtalálni. Ezt is kisebb nehézségek árán teljesítettük, így aztán örömmel vegyültünk a nemzetközi társasággal. Eleinte még a dánok is beszédesebbek voltak, aztán ahogy többen lettek, kiszorultunk a szobából, így a „nemzetközi konyhában” folytattuk az értekezést. Egy után megindult bennünk a mehetnék, így aztán felkerestük az éjszakai buszunk megállóját egy hosszabb sétával, és hazajöttünk.

Reggel rejtélyes hívásom volt szerda fél 7-kor, nem tudom miért, de keresett Kiseszti a magyar számomon. Jól felébredtünk, szerintem nem is aludtam vissza az utolsó egy órára, ami után indulni kellett a pincébe, a mosodába. Furcsa foglalásos rendszer van, így a két óra alatt eddig pont nem sikerült két kört mosni, 5-10 percet túllógtunk, pedig 8 után 5 perccel már forogtak a gépek. Fel-le-fel-le, kb 50 percenként, 3-szor, izgalmas a pince-lakás táv. Közben felhívtam az előző esti álláshirdetést, megállapítottuk, hogy ennél szakmaibb és a tudásomnak megfelelőbbet nehezen lehetne találni, kicsit a dántudásom hiányos viszont. Azért küldtem egy jelentkezést, majd kitalálják még. Homeira is visszahívott, hogy be tudok-e menni beszélgetni egyet, így bementem hozzá fél 2 körül. Beszélgettünk egy kicsit, megállapította, hogy megfelelek, ha kelleni fogok a takarításhoz, munka azonban éppen nincs, szóval jót beszélgettünk, ha aktuális, majd hívnak.

Közben kaptam sms-t, hogy a hétfő esti lakások közül a másodikat meg tudjuk nézni 5 és 6 között. Ez egy víztorony átalakításával jött létre, érdekes alkotmány.

 Régi és új egymás mellett

Odavonatoztunk, érzésre messze van, a város túloldalán. Gyakorlatilag viszont Gyöngyi iskolájától a mostani 20 helyett 10, az enyémtől 20 helyett 5 kilométerre áll. A lakás tetszett, bútorozatlan (ami gond), de olcsó (olcsóbb, mint a meghatározott maximum), így van esélyünk magunknak bútorozni. Egyébként egy légtér az egész, a 7. emeleten van, és volt benne egy „multibútor”, amit egy kb 3x2,5x2 méteres téglatestnek kell elképzelni, az egyik oldalában beépített szekrénnyel, másik oldalában süllyesztett íróasztal-lappal, a közepében gépészettel, ami a 3. oldalán található konyhapultot szolgálja ki (sütő, tűzhely, mosogató, elszívó, hűtő); a 4. oldala a falnak támaszkodik, a tetején pedig mélyedést alakítottak ki az ágybetétnek. A képen is látható, a fenti emeleteken padlótól tetőig ablak, így csodálatos világos az egész. A kiadó mondta, hogy a velünk egy időben ott lévő dán lány is nagyjából ugyanakkor érdeklődött, mint mi, még utána fog nézni, ki jelentkezett előbb, azé lehet ugyanis a lakás a jövőben.

A nagyon építő esti film közben megírta, hogy mi voltunk a 6. érdeklődők, a dán lány az 5. Így csúsztunk le erről. De ekkor már a tarsolyunkban volt egy csütörtöki lakásnézés is.

A hétfői nap nem teljesen terv szerint alakult, mivel egyre-másra felbukkantak ígéretes álláshirdetések, amikre jelentkezni kellett. Így aztán megdőlt a nyomtatás és önéletrajz-leadásos terv. Egész nap szinte csak a gombot nyomtuk, estére rendesen meg is csömörlöttünk tőle, mivel mindketten itthon voltunk egész nap. Csak a háztömböt övező boltokig jutottunk el, azt is a kényszer okozta, mivel nem volt itthon sem liszt, sem egy falat kenyér. Cudar szél volt, nem is volt kedvünk kimenni. Este nagy sóhajtozások közepette megállapítottuk, hogy vészesen közelít a február 15., amit mérföldkőként tűztünk ki a lakáskeresés szempontjából: ha addig nincs semmi, előbb-utóbb kénytelenek vagyunk befizetni az egyik hirdetőoldalra 2 hónapra. Ott eddig napi 2-3 ígéretes hirdetés mindig adódott, viszont a hirdetővel csak a fizetség ellenében tudunk kapcsolatba lépni. Aztán a „mindjárt kikapcsolom a gépet” című művelet közben rábukkantam egy másik fizetős oldalra, ahol kapásból 3 hirdetés érdekes volt, a díj pedig az első hétre kedvezményes 20 korona, rögtön tag is lettem, írtam mindháromnak (telefonálni késő volt már).

Kedd reggel a háromból két ígéretessel sikerül beszélni, a harmadik e-mailt írt. Egy látogatás kedd délután, egy pedig további megbeszélés alapján, majd. Ezek után végre-valahára megérkezett az én telefonomhoz is a jelszó, így végre fel tudtam tölteni az olcsóbb internetes tarifával. Ennek örömére rögtön felhívtam Homeirát, aki egy takarítós cégnél dolgozik, a számát pedig hiéna módszerekkel szereztem még a visszaúton, csütörtökön: a beszállókártyára várakozva akaratlanul is kihallgattam egy beszélgetést, aztán megállapítottam, hogy hasonló cipőben járnak, mint mi. Tanulnak, dolgoznak – egy életem, egy halálom, megkérdeztem, hogy és mint teszik. Ezzel a telefonszámmal lettem gazdagabb, és aztán a telefon után küldhettem önéletrajzot is neki. A cég neve nemes egyszerűséggel a rőzseseprű kft. nevet viseli dánul. Meglátjuk, mi lesz.

A viharos szélben biciklivel nekivágtam előbb a nyomtatós üzlet, majd pedig a bagel company, tehát az amerikai köralakú kenyérszerű péksütemény-szendvics-lánc központjának felderítésének. Véletlen egybeesés, hogy központjuk az Amerikavej-en van? Persze az utolsó 3 kanyar egyikét elnéztem, így kénytelen voltam először menet közben is térképhez folyamodni. Persze hamar helyrehozható volt a dolog, így leadtam egy önéletrajzot, aztán megbeszéltük, hogy főnök a jövő hétig nincs, így majd akkor visszamegyek. Vissza haza, itt villámebéd, majd irány Brønshøj, ahol láttunk egy szép, de fura szagú, de kettőnknek drága, de hármunknak (Gyöngyi észt csoporttársa) alkalmatlan lakást. Elvetettük.

Kedd este még jött egy értelmes álláshirdetés, el is tettem szerda reggelre, hogy felhívhassam.