Pénteken egy kényelmes reggeli után magamra maradtam az álláshirdetésekkel, így nagy szorgalommal vetettem bele magamat a keresésbe. Meg is nyitottam számtalan darabot, aztán szembesültem azzal délután, hogy ha akkor rögtön küldöm a jelentkezéseket, az olvasó postaládájában egészen alulra kerül majd az iromány. Így aztán jobb várni az elküldéssel még egy darabig. Ezúttal én remekeltem a konyhában, aztán alig maradt időnk, már-már futva indultunk meg az esti programunk irányában. Egy török-dán pároshoz mentünk, ahol a török lány Gyöngyi csoporttársa. Volt ott aztán minden nemzetiség, dán, görög, portugál, észt, litván, bolgár és magyar, a teljesség igénye nélkül. A dánokkal csak minimálisan sikerült kapcsolatba lépni, pár szót beszélgettem velük, de nem úgy tűnik, hogy most köttetett meg velük az életre szóló barátság. Amikor a társaság szétszéledni kezdett, akkor megindultunk a belváros felé, de a klub-béli mulatságra nem volt már lelkesedésünk befizetni, így aztán már 2 után haza is értünk.

A szombat reggel érdeklődés hiányában elmaradt, rögtön inkább a déllel indult a nap, összevont reggebéd volt, felszolgáltam a banános-nutellás palacsintát, aztán komótosan nekivágtunk a környéknek gyalogosan. Gyönyörű napsütés és a tengerpart várt minket, viszonylagos szélcsendben. Néhány képet is készítettünk útközben, aztán pedig az Amager Strandon. Csodájára jártunk a köralakú faépítménynek, amiben napozóhely, ugróhely, a közelében mozgássérült-rámpa és még zuhanyzó is helyet kapott; és csak álmodoztunk, milyen nyári strandolásokat és éjszakákat lehetne itt rendezni. A lángossütő lakókocsi ötlete is felmerült bennünk, de aztán elrettentett a gondolat, hogy vajon a dán ÁNTSZ mit szólna vajon, arról nem beszélve, hogy a családnak is lenne egy-két szava, hogy a lakókocsit összeolajszagosítom…

Nem sokkal a naplemente előtt értünk haza, és folytattuk csak a mindenféle elektronikus tevékenységet, persze evéssel és ilyesmikkel megszakítva. Bár most éjfél előtt volt a visszavonulás, ma reggel valahogy mégsem ment olyan könnyen az a felkelés. Biztos a frontok okozzák. A szokásos reggeli procedúrák után beöltöztünk expedíciós ruhába, és megindultunk dél felé, de messzire nem jutottunk sajnos. A viharos szembeszél gyorsan megváltoztatta a tervünket, és lefújtuk a túrát, inkább hagytuk, hogy a szél segítsen, mentünk, amerre fújt minket, északra. Már közelítettünk a belváros felé, amikor egy kormányfordítással bevettük magunkat a kertvárosba, ott kanyarogtunk hazáig. Sajnos nagyon ellenséges volt az idő, így csak egy órát tudtunk kint maradni. Itthon aztán főztük a finomságokat, lett zöldségleves és sült csirke az együttműködésből, aztán Gyöngyi még muffinokat is gyártott, amik olyanok lettek, hogy mondtam, meg se’ kóstolja!

Feliratkoztunk ma a kollégiumi várólistára is, mivel van egy kollégium egész jó helyen, ahol kínálnak kétszemélyes apartmanokat is. Ott sántít csak a dolog, hogy bútorozatlanok, de mivel jó áron és jó helyen van, idővel értelemszerűen megtérülhet a bútorozás ára is. Meglátjuk.

Holnap az álláskeresés új fázisba lép, egy-egy nyomtatott önéletrajzot fogok beadni néhány helyre, mivel többen is azt tanácsolták: a munkaadók nyakára kell járni, hetente visszamenni, így lesz remélhetőleg munkahely a nem-diplomás álláshirdetésből.

Kedden túlestem a meghallgatáson, amiért tulajdonképpen hazatértem egy villámlátogatásra. Nem sokat tudok róla mondani, semmilyen értékelhető megérzésem, megállapításom nincs arról, hogy sikerült. Annyi biztos, hogy a németet régen nem beszéltem, így meglehetősen nehezen épültek a mondatok, nem jöttek könnyen a szavak. A kérdések nem feltétlenül voltak barátságosak, bár utólag már nagyon ellenségesnek sem tekintem őket: megkérdezték, miért csak utólag hívtak be, mit csináltam, mennyi ideig Dániában, milyen intézmény volt az. Aztán az már kicsit jobban meglepett, amikor az acélszerkezetekkel és az építőanyagokkal ápolt bensőséges viszonyom meglétéről kérdeztek, főleg, hogy részletesen ecseteltem a beadott anyagban, hogy ilyenekkel nem szeretnék foglalkozni. Száz szónak is egy a vége, a meghallgatásnak két végeredménye lehet: vagy megállapították, hogy töröm a németet, magyarázkodom a kérdéseikkel kapcsolatban; vagy megállapították, hogy töröm a németet, de minden kételyüket eloszlattam a válaszaimmal, sarokba szorítani nem sikerült. Végeredmény majd április-május körül, addig fátylat rá, nem érdemes gondolkodni ezen.

Természetesen otthon is nyitottam naponta az álláskeresős oldalakat, de kedd és szerda este azért sikerült társaságba is menni. Jó is volt az otthoniakat látni, bár még nem sok idő telt el azóta, hogy eljöttünk, meg persze mindenkire nem is juthatott idő, de valamiért legközelebb is kell menni. Csütörtökre jutott a visszaút, az már némileg kevésbé volt gördülékeny, mint a hazaút. A beszállókártyáért több mint negyven percet álltam sorban, aztán a biztonsági ellenőrzés gyors volt, cserében viszont a belső váróban elég civilizálatlan állapotok fogadtak: meleg és tömeg, földön ülő emberek. Igazi fapados kiszolgálás! Idővel kiírták, hogy a járatunk késni is fog, tetézve az örömöket.

Legalább sikerült ablak mellé ülnöm, nézelődhettem, amíg a felhők nem takarták el a látványt, aztán pedig lassan a ködbe is belerepültünk, egy merő szürkeségben telt az utolsó fél óra, aztán egyszer csak megjelent alattunk nagyon közel a tenger, süllyedés-süllyedés… Aztán az aszfalton sikerült mégis landolni. A terminálon belül kilométereket gyalogoltam még, mire a kijáratot sikerült megtalálni, nem könnyen. Eső és szürkeség fogadott, szerencsére nem kellett sokat kint tölteni, a busz gyorsan hazahozott, Gyöngyi pedig két fogásos vacsorával várt J

A címben ez szerepel: kb. 0:55-nél mondják a cím szavait. Eredetileg még nagyon régen, a Harmónia Kamarakórus előadásában hallottam, ez csak hasonlít rá…

Eltelt már egy kis idő a péntek óta, de ez mit sem akadályoz, hogy egy-két szót ejtsünk róla, különösen az estéről. Napközben a szokásosnak mondható keresgélés-küldözgetés futott végig, otthon voltam kora estig. Kenyeret gyúrtam, már a másodikat, ez már biztos finomabb lesz, mint az első.

Az este aztán a világ másik felén, Ballerupban kezdődött Gyöngyi iskolájában, az „év partija” zajlott, ami eleinte halk teadélutánra emlékeztetett, ahol amúgy is nyugtató hatású teákat szürcsölnek a fiatalok. Aztán egyszer csak-csak megindult a táncosok hada, aki leginkább az egyik francia lányból állt. Végül három mozdulatot még én is tettem vele, de azért a lelkesedés nem tombolt. Még bőven záróra és az este nagyobb fokú kibontakozása előtt távoztunk, hogy találkozzunk Csabikénkkel, akit meglehetős jó hangulatban találtunk; kis kitérővel nála, majd egy érdekes helyen folytattuk a péntek estét. Egyrészt a bátyja ott pultos, de ez a kisebb érdekesség. Ha nem is a bőrünkön, de legalábbis testközelből volt módunk megfigyelni a másik érdekességet, a koppenhágai híres-hírhedt szabad szerelem különböző virágzó formáit: lány-lány kombináció, bácsiból lett nénik és valódi nénik és valódi bácsik a 30-40-es korosztályból, és így tovább. Mérhetetlenül toleráns vagyok, például eszem ágában sem volt piszkálni őket, de mindenesetre a szemem nem szokta még meg őket, ilyet otthon nemigen látni. Az éjszakai busz itt is épp oly élettel és szagokkal teli, mint otthon, ez meg is forgatta rendesen Gyöngyi gyomrát, de azért ha forgó gyomorral is, hazatértünk csak-csak az első éjszakai programunkról.

A szombat a péntek zajosságához hűen elég csöndesen telt. A csönd oka volt például, hogy a kései reggeli után én a meggyúrt kenyeret sütöttem, közben a reggeli álláshirdetéseket futottam át, Gy. pedig az éjszakára még rátöltött egy csík alvás még.

Délutánra jutott egy séta a környéken, nagyon barátságos kertváros öleli körül a főutcát, ahol lakunk. Képek nem lettek, pedig volt egy kívülszép templom, belülre nem tudtunk benézni sajnos. Még egy gyümölcsvásárlást is végrehajtottunk, persze nagyon sikeres volt, mert újólag már a csirkecomb és a zöldborsó is gyümölcsnek számít, mélyhűtve, a tejföl anélkül is. Főzés, evés, jelentkezések, és nyakunkon az este.

Az 5. számú bejegyzésben említett menjek/ne menjek dilemma megoldása egy repülőjegy lett, vasárnap hajnali 8-ra. Így az este enyhe orrlógatással telt, meg persze egy kis izgatottsággal: meg akarom kapni azt az ösztöndíjat? Mit kérdeznek még, mikor szinte mindent beadtunk papíron, három példányban? Az este hangulata mindkettőnk szerint erősen idézte a 2009 őszét és telét végigkísérő kapuban búcsúzkodós órákat, pedig most csak pár napról van szó, ami tényleg nem a világvége. Összenőttünk, az egyszer biztos.

Vasárnap hősiesen ugrottunk ki mindketten az ágyból, megacéloztam a lelkünket egy villásreggelivel (Gyöngyinek a visszaalváshoz, nekem a repüléshez). 20 perc alatt a reptéren voltam, nyomtattam magamnak beszállókártyát, a biztonsági ellenőrzésen is átsuhantam. Közel egy órát szemeztem az üvegen át a gépünkkel, aztán beszállítás, felszállítás, repkedés, és leszállítás. Sajnos nem ablaknál ültem.

A nap további része az ötórai kelésnek köszönhetően nyitott szemmel alvó állapotban történt, és a testem pedig azt színlelte, hogy a jet-lag tört ki rajtam, pedig nem váltottam időzónát, mégis furcsa volt az érkezés. Talán azért, mert az odaút két nap volt, a visszaút két óra sem. Soha nem repültem még közvetlenül Dánia-Mo. távot, csak akár két napra osztva, vagy legalábbis átszállással, hosszabban.

De az is lehet, az történt, mint az indiánokkal, mikor kiépítették a síneket náluk, és vonatra szálltak a rézbőrűek. A vonatozás után a síneken ültek még egy darabig, és megvárták, míg a lelkük is odaért.

Ma aztán mindenki sztrájkolt. De vegyük sorra a dolgokat. Tegnap nagyjából egész nap itthon voltunk, és most már egyre szokásosabbnak tekinthető módon bújtam a hirdetéseket, egyre lendületesebb dán szövegeket írok a kísérőlevelekbe. Persze a lendületet eddig csak én érzem, a munkaadók még nem annyira, sajnos. Ez rányomta a bélyegét a nap hangulatára amúgy is, aztán délutánra még sikerült egy lakásnézést is beütemezni, amit egy mondatban úgy jellemezhetnénk: ebbe jól belefutottunk! Utólag már könnyű okosnak lenni, biztos volt valami turpisság az ügyben, vagy nem annyiért, vagy nem úgy hirdették a helyszínt, ahogy volt, mert bútor egy szál sem, és az ára a csillagos égben, de ott, hogy ilyet biztos nem próbálunk meg felhívni sem. Hazafelé meg az eső is elkapott minket, bár nem áztunk nagyon meg, jól esett hazatérni.

Ma reggel először az alvás lépett sztrájkba, hajnalban már a furcsa álmok jöttek, aztán meg az ébredés a vekker előtt. Utána a felkelés sztrájkolt nálam, sehogy sem akart megindulni. Mikor végre sikerült, és megreggeliztünk együtt, Gyöngyi el is ment. Aztán rövid úton visszajött: a megállóban lefordították neki a sárgacetlis kiírást: ma sztrájk miatt nem járnak a buszok egyáltalán!

S biztos a buszokkal magyarázható, hogy a hirdetések nem jutottak el rendesen az internetre: sem épkézláb lakás-, sem munkahirdetés nem adódott a szokásos mennyiségben és minőségben. Mára le is tettem a lantot, épp eleget néztem a képernyőt, ideje valami háromdimenziós tevékenység után nézni!

Ha korábban fejest ugrottunk a lakás- és munkakeresésbe, akkor aztán tegnap már a trambulinról ugrottam bele, írtam, hívtam írtam-hívtam. Lakás-ügyben vissza is írt az egyik tulajdonos, végül este 6-ra el is mentünk megnézni a helyszínt. WG jellegű lakás, 175 négyzetméterre jutott egy fürdőszoba és egy nagy konyha, és valószínűleg kettőnk mellé még további minimum 3 lakótárs is járna. Bútorzat csekély, és a felkínált három szobából sehogy sem tudtunk jó kombinációt összeállítani, ráadásul még eléggé megviseltnek nézett is ki az egész lakás. Megköszöntük és eljöttünk, megvolt a napi 15 km biciklizésünk is. Este jött a nagy fejfájás, nappal annyi előzménye volt, hogy kaptam egy e-mailt. Még novemberben pályáztunk egy ösztöndíjra, amelynek most a második fordulójába jutottam be, interjúra. Jövő hét kedden. Még alig két hete lesz, hogy jöttünk, és már menjek is haza erre? És ha véletlenül még tovább jutok? Nagy vívódás…

Ma jött el az első mosás, rögtön nagymosás ideje: itt a házban kétórás feszített turnusokban megy ez, két mosógéppel 4 adagot lehet mosni, de a szárítógéppel esély nincs mindent megszárítani, így most a lakás újfajta dekorációját a mindenhol lógó vállfák és ruhadarabok adják. Ez volt a napközbeni program, mivel sem értelmes, sem felmosós állás nem adódott ma. Délután megint lakásnézés, ezúttal nagyon szép, nagyon új hely volt, csak épp ha kinyitottuk (volna) a kanapét, ami ágyként is szolgál, akkor épp nem lóg a lábunk a mosogatóba. De miért nem? Mert sem kanyarlábunk nincs (L alakú szoba), és a mosogató meg akkora volt, hogy egy becsületes tányér biztosan nem fér bele. Lemondtunk róla, pedig szép volt.

Tegnap a biciklizés kapcsán felvetődött, hogy a lábam különösen a lábfejem törékenyre, fájdalmasra és reumásra fagyása ellen akár egy kamásli segíthetne. Ma megpróbáltam, mert épp’ kéznél volt a karácsonyra kapott darab, amit szégyenszemre eddig nem vettem fel élesben. Jelentem, működik, a lábam hűvös lett a mai 20 km alatt, de közel nem volt olyan fagyos. A körülmények pedig indokolták volna: vasárnap kint 6 fok, napsütés, a láb fagy. Kedd, kamásli, 0 fok, szürke, esős, s a láb meleg. Ennyit számít, hogy nem süvít a bokánál a szél.

Végszóra: belebotlottam egy blogba, röviden idéznék: „Következő munkahelyemet már rutinos hazugságokkal sikerült megszereznem, életrajzomból csákánnyal cenzúrázva ki mindent, amely csak ellent merne mondani a buta pincér olyannyira keresett imázsának. És a siker így nem maradhatott el!” (A szerző történész, írországi munkavállalásáról ír.) Ennek jegyében ma csináltam egy egyszerűsített önéletrajzot. Diploma? Nem kell.

A tegnapi nap nagy tétlenségbe torkollott, látható eredménye kevés volt, de adódott, ezt a beépített fotógalériákból láthattátok. Még expedíciót sem szerveztünk, csak a pár sarokkal odébb levő boltba sétáltunk el némi húst és halat vadászni, meg aztán hazafelé kicsit hosszabb útvonalon sétáltunk haza a bágyadt napsütésben. Az útikönyvet lapozva nem jutottunk semmilyen konkrét megállapodásra, hogy mit kellene holnap (azaz ma), az utolsó szabadnapunkon megnézni, ezért végül is arra jutottunk, felkeressük a kis hableányt, aztán meg megnézzük a Charlottenlund erődöt, az pont jó távolságban van.

Így aztán ma délelőtt megdöntöttük a tabut, mi szerint emberemlékezet óta én csak vacsorára ettem kakaót tejbegrízzel és almával; ez erőt is adott a lendületes tekeréshez egészen a Nyhavnig, ahol aztán zeneszó ütötte meg a fülünket. Gyors bal-jobb kanyar után máris a déli, legnagyobb pompával járó őrségváltásra menetelő katonákat követtük zenekarral együtt. Végignéztük az Amalienborg előtt a nagyon kucsmás őrség váltását, aztán a vége felé gyanút fogtunk, hogy bizony ők a himnuszt játsszák:

Persze ez nem teljesen igaz, mert ez a királyi himnusz, de van nekik még vagy másik kettő, mint az most kiderült, hogy rákerestem.

Utána következett a hablány, ahol egy éve is jártunk: akkor hangzott el a „Yesss…! We have dö fotóóó!” mondat egy kedves turista szájából, és most megint lett kép arról is. A napsütésben nem volt nehéz gurulni tovább a Charlottenlund erődig. Nem csak mi gondoltunk arra, hogy levegőzünk itt egy jót, hanem fél Koppenhága is itt sétáltat kutyát, babát. Prémium időjárás, szélcsend, szendvics; aztán hazafelé vettünk bérletet Gyöngyinek. Összesen 30 km volt, kellemes kör volt. Itthon aztán a szakácsmesterség örömeibe, aztán meg az állás- és lakáskeresésbe vetődtünk bele, szorgalmasan írunk, hívunk, eredmény…? Egyszer lesz!

Tegnapelőtt felmértük az üzemképes útvonalat, ez volt a nap házon kívüli eseménye. Tiszta menetidő 35 perc volt kényelmesen, lámpákkal együtt 40 perc a Valby hév-állomás. Mondjuk elgondolkodtató még, hogy ha 5 napot „elsztrájkol” Gyöngyi, akkor ugyanott tartunk, mintha minden nap felszállna a ház előtt a buszra. Megéri akkor biciklizni?
A nap többi része állás- és lakásvadászattal ment el, ha mindet megkapnám, akkor aztán már igazán nagy hóhányó lennék: autós futár, lépcsőházmosó, és ami kicsit komolyabb: egy német cég dániai képviselője home-office megoldással. Szép is lenne! ?
Tegnap meg a napi egészséges testmozgást a tengerparton vettük magunkhoz, és meg kellett állapítanom, hogy a tengerpart, mínusz 1-2 fok ide vagy oda, nagyon szép hely. Jobbra (dél felé) a ködből elő-előtűnt az Oresund-híd, sorban szálltak le a gépek Kastrupra.
Aztán kisétáltunk a tengerbe nyúló fokra is, mert onnan jobban látni a svéd partokat, meg amúgy is, úgy nézett ki a tenger, mintha menne alattunk.
Aztán meg kapcsolatba léptünk, és rögtön meg is alapoztuk a jó kapcsolatot az egyik itteni magyarral az este folyamán, belevetettük magunkat vele együtt az „olcsó” koppenhágai kiskocsmákba egy pár órára, nem is árt, ha tájékozott az ember. Persze most utólag megállapítottam, hogy nem voltam messze az autóvezetéshez megengedett 8 ezrelékes szinthez képest, de hogy alulról vagy felülről, azt már soha nem tudjuk meg… Persze a fényképek csalókák, különösen újdonsült cimboránkról.
Ajánlom figyelmetekbe a régebbi bejegyzéseket is újból, ott is lettek új képcsíkok, rákattintva nagy méretben is lehet tengert és egyéb szépségeket (v.ö. minket) nézegetni!

Tegnap már beharangoztam volt, hogy ma expedíciót indítunk az egyetem kerékpáros megközelítésére, és vagy a látnoki képességeim erősödtek meg, vagy önbeteljesítő jóslat lett a dologból. Kora hajnali kelésünk ellenére sikerült dél előtt nem sokkal elindulni. Ekkorra a tegnap esti havazás elállt, hó csak porcukorszerűen, nyomokban, annál inkább szikrázott a napsütés. Immáron tapasztaltan szörföltünk át a zöldhullámon, bár a hátszél némileg hiányzott, így eleve lassabban haladtunk előre. Kb 10. kilométer után már nagyon a világ másik felén éreztük magunkat, és a csüggedést fokozta, hogy betévedtünk egy rendkívül sózatlan mellékutcába, ahol Gy. a hátam mögött mindenféle harci mozdulattal a tükörjégen kötött ki. Rövid technikai szünet után aztán töretlen harci lendülettel haladtunk tovább a világvége alsóról világvége felsőre. Ekkor jött a következő örömteli pillanat: a benzinkút, ahol végre jól felfújhatom a biciklik kerekét! Nesze nekem, sikerült leeresztenem a hátsó kerekemet a rossz kialakítású szelep miatt… Tolva mentünk tovább, az első gumis párszáz méteren belül nem tudott segíteni, pedig igazán elővettem a legjobb dán tudásomat! Persze nem a dán szavakon múlt, hanem az ő fújtatóján, amin szintén „rossz” volt a szelep. Megelégelve a dolgot, közel felnin haladtam egy darabig, mikor a felmentő fújtatós benzinkút jött, innen már az egyetem sem volt messze.
Itt tudományosan megállapítottuk, hogy közel húsz km-t tettünk meg 1 óra 40 perc tiszta menetidő alatt, ténylegesen két és fél óra alatt komplikációkkal együtt. Ez üzemszerű bejárásra biciklivel alkalmatlan, sem az időigénye, sem az időjárás miatt: beöltöztünk, részemről szélálló-vízálló-lélegző volt még a kislábujjam is; de pont a lábujjaim voltak végig jégbe fagyva, Gyöngyinek szintén ugyanígy. Mivel reumára és egyéb könnyen jövő ízületi bántalmakra sem szeretnénk benevezni, így valami más megoldást kell keresnünk, hogy eljussunk Ballerupba. (A tegnapi, helyes kiejtést segítő Ballerup link jól megtévesztett többeket, bár mi is legalább 100 km-t bicikliztünk, de nem azon a tájon.)

 Ez volt a mai útvonal, 1/4 arányban hévvel

Hazafelé aztán csaltunk egy tízest a hévvel, az külön fejezetet érdemelne a maga ingyenes bicikliszállításával (persze a jegy ára borsos), a családi-, kerékpáros-, csöndes zónákkal, az ingyen wifivel… De még így is közel 32 km-t tettünk meg repkedő mínuszokban, fáj is a bicikliülés helye.
Már dolgozunk az új, üzemképes útvonalon, de már nem merem kimondani a szót, hogy expedíció ?

Ui. Nemsokára beindul a képgaléria is, ahol többek között a mai verőfényes nappal készült pár kép, meg a lakásunk, és egyéb életképek is megtekinthetőek lesznek.

A hosszú és fáradalmas utazás részleteiről csak annyit, hogy volt vagy 1640 km autópálya, meg kb 10 km kompozás, Péter lendületesen végighozott minket. A hajón volt szerencsénk szert tenni az első karton sörre, meglepően jó ajánlat volt. Így a dán földre már csak amiatt léptünk izgatottan, hogy milyen lesz a lakás. Persze a kezdeti izgalmak egy pillanat alatt eloszlottak, ahogy beléptünk, és megláttuk a következő másfél hónapra szóló új otthonunkat. (Hamarosan megláthatjátok ti is.) Főbb jellemzők: mini fürdőszoba, helytakarékos, de jól felszerelt konyha, nappali, ami négy fő részből áll: kanapés sarok, étkezősarok, számítógépsarok, és a tévé. Ijesztően nagy, a képátló bőven egy méter fölött van, ezen kívül ötödik részként a szoba közepén a térelválasztó-könyvespolc mellett kijelöltünk egy dobozsarkot is, lévén, hogy ami nem kell, nem rakjuk ki.
Az első éjszakát én zökkenőmentesen végigaludtam új otthonunkban, aztán megtekintettük tegnap Gyöngyi jövendőbeli iskoláját a város túlsó felén, még kocsival. Vadásztunk telefonszámot is, a számom <3 Gy.-hez képest. Megfőztük az első ebédet is (állítólag óriási csülköt hoztam otthonról ?), bableves volt. Hogy történjen valami izgalmas is még tegnap, voltunk az Amager Beach nevű helyszínen, ahonnan remek kilátás nyílik napsütéses tiszta idő esetén az Oresund-híd irányába is. Persze mi sötétedés után, ködben és hűvös időben jelentünk meg itt, de ez nem gátolt meg abban, hogy belemártsuk kezünket az enyhén jeges tengerbe. Még így is látszott a repülőtér, meg a majdnem a tengerben landoló gépek.
Ma expedíciót indítottunk, hogy a tartózkodási engedélyt elintézzük, messzire én nem jutottam, csak fizikailag, mert közel 20 km-t gurultunk a biciklivel. Közben persze eltévedtünk, így átszeltük a belváros szebbnél-szebb részeit, és megállapítottuk, hogy itt tényleg létezik a biciklis zöldhullám: felfestés és tábla is van, hogy ha 20 km/h-val haladsz, biztosan eléred a következő zöldet, meg sem kell állni a lámpánál. Luxus kiszolgálás, mondhatom. Hazafelé még az eső elkapott minket, így felpróbáltam és rögtön felavattam Gy. „S” méretű esőnadrágját. Mit mondjak, levegőt nem nagyon kaptam benne, meglehetősen feszült rajtam.
Holnap meg új expedíció indul ba az egyetemre, ezúttal keréken, meg zöldhullámban. Mínuszt ígérnek, reméljük nem fagyunk oda…

Tegnap este megérkeztünk Koppenhágába. Kis híján pont egy évvel az után, hogy hazaköltöztem ugyanebből az országból, csak épp egy másik városból. Hosszú út volt idáig. Kezdhetjük a kétszer fél év horsensi tartózkodással, folytathatjuk azzal, hogy a 2010-es évben, bár „semmi komolyat nem csináltunk”, még egy hét szabadságot sem sikerült kivenni egyben, ettől még azért jártunk itt-ott.(Miért a többes szám? Mert ketten vagyunk itt, Gyöngyi és én. Nem hinném, hogy sokaknak be kellene még mutatni, hiszen a legtöbben már találkoztatok vele.)
Aztán folytatódik azzal, hogy mindkettőnkben megfordult már többször a gondolat, hogy jó lenne még messzi földeket látni, és ott kamatoztatni, de főleg gyarapítani a tudásunkat. Nem áll ez messze attól sem, amit otthonról hoztunk: „csak az a tiéd igazán, ami a fejedben van”.

Mit keresünk Dániában? Elsősorban fejenként egy mesterfokozatú diplomát. A háttérben persze keressünk még munkát, új helyeket, új barátokat és kollégákat, és végül, de nem utolsósorban: a saját közös jövőnket.
Osztottunk-szoroztunk, kerestünk, felmértük a lehetőségeket, és közel egyetlen értelmes megoldásként adódott Koppenhága. Budapest a mi városunk, bátran mondhatom, hogy otthonunk és egyik kedvenc helyünk. Mindkettőnknek van ott egyetem, de a minőséget tekintve messze alulmúlja azt, amit az ember várhat egy jól működő oktatási intézménytől.

Nem kicsi áldozatot hoztunk, hogy elinduljunk, és nem kis szívfájdalmat okoztunk otthon, hogy útnak engedjenek. Magunk mögött hagytunk családot, néhány nagyon régi jó barátot, munkahelyet, és frissen alakuló baráti társaságot.
Ez a napi-heti pár sor a blogban segít majd az évek múlásával visszaemlékezni az itt töltött napok örömére és bánatára, fáradságára és izgalmaira, szubjektíven, rendszertelenül, az én szavaimmal. Persze nem egyirányú csatorna ez, örömmel várom a visszajelzéseket is mindenkitől! Aki szeretne, egy kicsit itt lehet velünk minden nap.

Indulás előtti pillanatok